Pintér Emőke:

Amerigo Tot testamentuma, avagy mit tesz a hálás utókor?

 

   Kedves Imre!

 Szeptember 27-én lettél volna 80 éves, de fájdalom, már évek óra nem lehetsz közöttünk! A sírodra helyezett néhány szál virág mellé teszem levelem; neked, AMERIGO TOT-nak címezve, de úgy, hogy sokan olvashassák. Szembesüljenek vele azok, akik miatt megírásra kényszerültem, de döbbenjen meg tőle a közvélemény, ébredjen fel művésztársaid lelkiismerete, és intézkedjen a jogállamiságra törekvő Magyarország új kulturális minisztere is...!

 Emlékszel a várakozásra, amit éreztél, és ami fogadott, amikor 30 év után ismét hazajöttél? Vártak a barátok, a család, szüleid sírja, anyád emléke... Megszületett a "Csurgói Madonna", melyet egy év múlva, torokszorító ünnepségen helyeztek talapzatára szülőfaludban. Az a két év egyébként is igen termékeny volt számodra, hiszen készültél itthoni bemutatkozásodra. Már 20 éve! Emlékszel milyen tömeg kígyózott a Műcsarnok előtt, majd Tihanyban, Debrecenben, Pécsett és Szegeden, hogy a kiállításod láthassa? Hány új "patrónusod", "barátod" lett hirtelen, s hány riporter faggatott... Fürödtél a népszerűségben! A Fővárosi Tanács a Várban telekhez juttatott, s te boldogan jelentetted be: "Itt akarom felépíteni budapesti műtermemet, otthonomat, majdani múzeumomat..."

 Múltak az évek, ha tehetted, jöttél, de lekötött a tanítás, a kiállítások, a munkád. A telefonok, az üdvözletek Rómából, Bariból, Palermóból, Philadelphiából érkeztek; sajnos a rossz hír is: operálni kell! A hétórás műtétet egy amerikai orvos végezte el bravúrosan, s te bámulatos gyorsasággal talpra álltál, dolgozhattál, taníthattál. Újból a régi szívélyességgel fogadtad barátaidat, de még az ismeretlen magyarokat is, ha becsöngettek római lakásod ajtaján, a Via Marguttán... Csak már hazajönni nem akartál: "Minek, úgyse kellek én már ott senkinek!"

 Amikor hosszú unszolás után mégis rászántad magad, megkértél, nézzek utána, hogy érvényes-e még az építési engedély a házadra. Meghosszabbították, elkészültek a friss tervek, s a kiviteli szerződést is aláírtad végre 1979-ben. Emlékszem, olyan boldog voltál, hogy az építőipari vállalat igazgatóját és főmérnökét meghívtad arra a születésnapi vacsorára, amin egyébként csak barátaid és néhány rokonod vett részt. Tervezgettél: "Fél évig Rómában, fél évig itthon élek majd. Lesznek tanítványaim, s egy-két tehetséges gyereket saját költségemen kiviszek magammal, hogy ott a viaszöntést  – más szakmai fogásokkal együtt – megmutassuk nekik. Itt a házban is kell egy műhely az alagsorban, a műterem a földszinten és a galérián lesz. Kell egy teakonyha, büfé a látogatók miatt, s persze a vendégszoba is az én lakrészem mellett. A legfelső, a legszebb kilátást nyújtó helyiség lesz a könyvtár, a pihenő, kandallóval, bárpulttal. Halálom után pedig ott dolgozhatnak a kutatók, akik kiváncsiak munkásságomra, pályámra, életemre. A kertben – úgy, mint Rómában – elfér néhány szobor, s talán megnyitják majd a Bástyasétányt ezen az oldalon is... Van ott egy hatalmas, öreg fa, amit nem engedek kivágni, és szemben a Duna túloldalán ott a Parlament..." Igen az Ország Háza, ahol magas állami kitüntetésben részesültél a 70. születésnapodon. Újból cikkek özöne, látogatások, kiállítások, ünneplés... Ám a legfontosabb mégis az volt, hogy itthon is elkezdtél dolgozni, hiszen kellett a pénz a házhoz, és olyan megbízást kaptál, amilyenre régóta vártál: felkértek – korábbi terveid alapján –, készítsd el a Gödöllői Agrártudományi Egyetem aulájának hatalmas bronz domborművedet! Aztán a sok új rézkarc, s egy remekmívű munka a római Magyar Kápolnába... Már-már úgy tűnt, minden álmaid szerint alakul, amikor az alattomos kor 1980 karácsonyán jelentkezett...

 Betegséged, no meg a nehezen haladó építkezés, és a "Mag" felnagyítása, öntése körüli bonyodalmak kikezdték türelmedet.  Ezt használták ki sima modorú, új "barátaid", miközben őszinte híveidet háttérbe szorították környezetedben... Amikor a ház végre elkészült, már nem tudtál igazán örülni, hiszen nem ment a lépcsőzés, de a "szoborolás" sem! "Sebaj, ideiglenesen kiadom a rézkarcolóknak, nekem csak halálom után kell múzeumnak!"

 Tulajdonképpen itt kezdődik a rémtörténet, amiért tollat ragadtam. Mert ekkor léptél rosszul! Betegséged letompította éberséged, nem nézted meg, nem nézetted meg, kivel és milyen szerződést kötsz! (A Rézkarcoló Művészek Munkácsy Mihály Alkotóközössége 1982-ben 100 négyzetmétert bérelt ki százezer forintért három évre a művésztől. A bérlet lejárta előtt öt, a művész halála előtt alig két hónappal az alkotóközösség meghatározatlan időre kérte a bérlet meghosszabbítását. A Pénzintézeti Központ 1984. november 13-án háromévnyi hosszabbítást engedélyezett. – A szerk.)

 A következő három évben még hazajöttél a Budapesti Tavaszi Fesztiválra, plakátot, rajzokat készítettél, de az 1983-as tavaszt már nagy betegként csináltad végig, s szorongva, hogy elkészüljön időben a "Mag". Mindenki, aki igazán szeretett, veled drukkolt, és azt hiszem, sokan nem állták meg sírás nélkül azt a pillanatot, amikor botra támaszkodva, könnyezve megjelentél – a televízióban is felvillantott avatáson – Gödöllőn, a tanévnyitón... Istenem, mennyivel hetykébb vidámabb voltál két évvel korábban, amikor az eredeti gipszformáról készült bronzot helyezték el a Mezőgazdasági Minisztérium falán. Emlékszel, milyen boldogan vésted alá rovásírással Juhász Ferenc sorait?: "AZ ŐS MAG VAGYOK. A MINDENSÉG EMBRIÓCSÍRÁJA, A VALÓSÁG SZÍV-KEZDETE, VAGYOK TÖRTÉNELEM ÉS IDŐ, VILÁG-GYÜMÖLCS, AZ ÉLET MÁMORA ÉN, A HALÁL VÉGZETE."

 Azután már csak a betegség, az orvosok, a kórház, a búcsúzás... Már nem tudsz ott lenni Pécsett sem, amikor a városnak korábban adományozott műveidet a Modern Kortárs Gyűjteményből átszállítják az új Amerigo Tot Múzeumba. Igaz, ez csupán egy kis rész a Zsolnay Múzeum épületében, de ottani barátaid örömöt akartak szerezni vele 75. születésnapodra... (A város országgyűlési képviselője, Aczél György, mindig támogatta Pécs műkincseinek gyarapítását, s így az állandó Tot kiállítás is zöld utat kapott.)

 A "baj" csak az, hogy Te kitartottál eredeti elképzelésed mellett, hogy ennek ellenére a házadban legyen a múzeum! Tudták ezt a kívánságodat a barátaid és ellenségeid, de tudta mindenki, aki veled szót váltott, aki kitüntetett, aki "támogatott", és az is, aki bérlőként a házadba költözött. Már nem jöhettél, de telefonon ezt mondtad unokahúgaidnak, barátaidnak, s ezt hajtogattad a kórházi, halálos ágyon fekve is, a téged felkereső – egyébként Amerikában élő – magyar barátaidnak. Leírni már nem tudhattad, mert hisz nemcsak reszketett a kezed, de "megkötötte" olasz környezeted is, nehogy a jussból kimaradjon emiatt...

 Azon a szomorú, decemberi napon, amikor örökre lehunytad a szemed, elkezdődött a rettenetes, tragikus "kutyakomédia". Lezárt lakásodat a Via Marguttán a Római Magyar Akadémia munkatársai "felleltározták", majd miután a háziúr kiürítette, holmiaidat megőrzésre átszűllították. Mivel törvény szerinti örökösöd Olaszországban nem maradt utánad, ingóságaid, személyes holmijaid és műveid hazakerültek, néhány olyan tárgy kivételével, amelyeket kegyeletből hagytak ott. Így a Vatikáni Múzeumban és másutt, korábban elhelyezett munkáid mellé újabbak is kerültek, hogy Amerigo Tot emlékét őrizzék Olaszországban.

 Te Kövi Palinak (Az Erdélyi lakoma című könyv szerzője, az Egyesült Államokban él. – A szerk.) mondtad el a kórházban végakaratodat. Csupán a Táncsics utcai házról rendelkeztél: "Ott AMERIGO TOT MÚZEUM legyen! Aki ebben segíteni tud, és erről a legtöbbet tudja, az az építkezés alatt a ›lelkiismeretem‹, titkárom volt (e sorok írója – A szerk.), de Keresztury Dezső, Boldizsár Iván és még sokan mások is bizonyára támogatják majd!" – A szívem összeszorul a testamentum hallatán és megfogadtam: megpróbálom teljesíteni kívánságodat...

 A temetés, a fagyos januári télben... A családok, a barátok, a kollégák és ismerősök, a szülőfalud, Pécs és még ki tudja, kinek a képviseletében... Persze ott voltak a kulturális élet prominens személyiségei és a "bérlőid", a Rézkarcolók is... A szertartárs végén megkerestem Derecin József művelődési államtitkárt, bejelentkeztem, mondván, végakaratod dolgában szeretnék vele beszélni. Amikor fogadott elmondtam, amit tudtam, és azt is, hogy Kövi Pálék ezt közjegyző előtt, hivatalos okiraton is vállalják, s ha szükséges, a tátárgyalásokon is. Azután Bereczky Lorándnak, a Nemzeti Galéria főigazgatójának és családod képviselőinek is átadtam annak a leltárnak a másolatát, amelyet akkor készítettem a Via Marguttán, amikor kérésedre dokumentációdat, fotóidat, könyveidet, lemezeidet és egyéb személyes tárgyaidat rendszereztem, hogy majd amikor szükséges, Budapestre szállíttasd. Bár ez még 1981-ben volt, biztosak lehettünk abban, hogy a tárgyak zöme ugyanúgy áll becsomagolva, hiszen betegséged és terveid meggátolták azok megbolygatását. (D. Fehér Zsuzsa is kérte utolsó portréfilmed forgatásakor, hogy beletekinthessen, de Te megtiltottad, azzal, hogy az így kerüljön a Táncsics Mihály utcába!) Helyismeret birtokában felhívtam a hagyaték ügyében Rómába utazók figyelmét szerszámaidra, vázlataidra, érmeidre, és még olyan dolgokra is, mint telefonregisztered, okmányaid és levelezésed, hogy semmi ne vesszen el. A hagyatéki eljárás elhúzódása miatt sokáig a Nemzeti Galériában tartották a kamionokban megérkezett csomagokat, bútorokat, rajzokat, szobrokat. Úgy tudom, egy részük még mindig bontatlanul várja, hogy mikor kerül végre múzeumodba, míg a többi részint a családhoz került, részint – félő – elkallódott...

 Persze, a hivatalos tárgyalásokon nem voltam ott, hiszen sem örökösöd, sem "bérlőd", sem a "hivatal" nem vagyok... De megkerestem élőször rökönaidat. Gábor bácsi, egyetlen élő felmenőd, majd halála után leszármazottai is kijelentették, hogy tudomásul veszik végakaratodat! Beszéltem Kornidesz Mihállyal – akkor már a Televízió elnöke volt –, aki azt mondta: ha szükséges, tanúsítja, hogy annak idején az MSZMP KB kulturális osztályán is tudták, mi célból épül a ház. Azért is támogatták magyarországi megbízásaidat, hogy végül is a tiszteletdíjból felépülhessen a majdani múzeum. Ezt mondta mindenki, akivel beszéltem: Romány Pál – aki a mezőgazdasági tárcát vezette, amikor a "Mag"-ra a megbízást kaptad és személyesen szorgalmazta annak elkészülését –, Merényi Ferenc, aki évekig a Római Magyar Akadémia igazgatójaként ismerte ügyeidet, és még sokan mások, vállalva, hogy tanúsítják, ha kell ebbéli akaratodat. A Pénzintézeti Központ igazgatója és munkatársai, de az OTP-fiók dolgozói is, ahol a pénzedet forgatták, tudtak arról, hogy bevételeid java a Táncsics utcai házra kell, s ott műtermed, majd halálod után emlékházad lesz. Az idő haladt, s én nem értettem: miért nem történik semmi biztató az ügyben? Azután megtudtam! "Bérlőid" örökös jussuknak érzik a házadat, és eszük ágában sincs azt elhagyni, s átadni kívánságod értelmében a múzeumnak... Ekkor elmentem Aczél Györgyhöz, és megpróbáltam elérni mindazokat, akik abban az időben, míg a ház és a "Mag" készült, az üggyel foglalkoztak. Így például felkerestem Pozsgay Imrét is, de ő érthetően nem akart, s talán nem is tudott volna a művelődési tárca ügyeibe beleszólni. Titkárnőjén keresztül azt javasolta, forduljak Knopp Andráshoz, aki – mint művelődési államtitkár – hivatalból is illetékes, s aki korábbról, az MSZMP KB kulturális osztályának egykori helyettes vezetőjeként ismeri a dolgot. Ő azonban bokros teendői mellett nem tudott fogadni...

 A sok huzavona alatt lezajlott a végső hagyatéki tárgyalás, és a juss – beleértve a Táncsics Mihály utca 5. szám alatti ingatlant is – a családé lett, kilenc egyenlő részre osztva. Olyanok is örököltek, akikkel Te soha nem találkoztál, mert két korábban elhalt nagybátyád leszármazottaiként sose keresték társaságodat... Soproni unokahúgod, Jutka és családja örült, hogy végre minden rendeződik, amikor becsapott a ménkű: az egyik kilencedet ismeretlen rokonaid eladták bérlőidnek, s gy azok társtulajdonossá avanzsáltak! Nosza, ügyvéd, több is: mit tanácsolnak? Érvényesíteni kell a szóbeli végrendeletet – mondták –, mivel arról mindenki tudott, s talán épp emiatt nem került külön rögzítésre a hagyatéki eljárás alatt! Unokahúgaid reményt vesztve úgy döntöttek: visszavásárolják az eladott házrészt. Ám az "új tulajdonos" nem adja! Sőt felszólított mindenkit, hogy saját részét is adja el neki. (Két örökös kivételével a többiek ezt azóta meg is tették. – A szerk.) Most itt tartunk.

 És ott, hogy már a neved sem szerepel a házon, csak az, hogy "Art Galéria", és lehet, hogy pár héten belül kisemmiznek onnan egykori "barátaid".

 Persze azért szemfényvesztésre is tellett az elmúlt évek alatt, hiszen a családnak először felajánlották, hogy egy szobát berendeznek emlékedre. Vagy a Budapesti Tavaszi Fesztiválon és más alkalommal is tárlatot rendeztek másokkal szövetkezve néhány rézkarcodból és szobraidból (Az alkotóközösség forgalmazta egyébként Amerigo Tot műveit is. – A szerk.), sokkal méltatlanabb körülmények között, mint a házadban lehetett volna egy állandó kiállításon. A sírodra is a Rézkarcolók készítettek sírkövet. Melocco Miklós műve igen szép... Ám a legmegdöbbentőbb számomra az volt, hogy az a Knopp András mondta az avatóbeszédet, akinek korábban hónapokon át nem volt ideje arra, hogy Amerigo Tot hagyatékának ügyében fogadjon!

 Látod, végső elkeseredésemben ragadtam tollat, mert félek, nem tudom teljesíteni végakaratodat. Pedig vannak barátaid itthon és külföldön, akik már alapítványt is létrehoznának, csak hogy végre elkészüljön és működjön az Amerigo Tot Emlékház. Akkor a műhelyekben fiatalok dolgozhatnának, ahogy tervezted – akár a Képzőművészeti Főiskola égisze alatt –, s műveid, személyes tárgyaid bemutatása mellett helyet kaphatnának a kutatók is, hogy munkásságodat tudományos alapossággal feltárhassák. De sajnos, ez ma még mindig csak vágyálom, miközben sok barátod belefáradt, elfásult a szélmalomharcban... Néhányan meg végképp elpártoltak tőlünk, átmentek hozzád a másvilágra, hogy együtt szörnyülködhessetek mindazon, ami megtörtént.

 Ne haragudj, hogy születésed napján ilyenekkel traktáltalak. S mit gondolsz: mire halottak napján gyertyát gyújtunk a sírodon, már jobb híreket közölhetek veled?

 

 

Íme, a hagyaték sorsa. A cikk írója számára nyilván az a legfontosabb – és szerkesztőségünk éppen ezzel egyetértve vállalta a cikk közlését –, hogy a létrehozott életművet méltó módon őrizzük a következő generációk, mindannyiunk javára. A megfogalmazások olykor talán szubjektívnek tűnnek, objektíve mondhatjuk azonban, hogy a század egyik legnagyobb magyar művészének a műveiről van szó, s egy olyan épületről, amely nem igényelt volna – nem igényelne – az államtól több tízmillió forintos beruházást, hogy emlékmúzeummá alakuljon (ahogyan ez például a legtöbb szentendrei emlékmúzeum ügyében történt). Maga a művész "ruházott be", többszörösen is, a jövő nemzedékek javára. Vajon a saját javára is? Mi hangzott el a ház hajdani sorsával kapcsolatban a művész szájából? Mit tanúsítanak az egykori barátok? Ha volt, hogyan szegődött – szegődhetett – meg az a bizonyos szóbeli végrendelet? Lehetséges, hogy az a férfi, aki Amerigo Tot néven vált világhírűvé, arra gondolt, hogy a magyar kulturális politika számára nemcsak az élő Tóth Imre fontos, akinek hazalátogatásai olyan szépen reprezentálják a magyar "nyitást" a külföldön élő magyarok felé, hanem az is fontos lesz, hogy műveit méltó módon mutassa majd be azoknak a fiataloknak, akik ellen éppen az elmúlt negyven év (művelődés)politikája vétett oly sokat. Vagy lehet, hogy a művész úgy gondolta: halála után a magyar műkereskedelem egyik legnagyobb múltú és nyilván legtekintélyesebb alkotóközössége számára nyújtson a ház fantasztikusan szép perspektívát? Magunk is becsöngettünk és bebocsáttattunk az Art Galériába, s miközben az alattunk elterülő fővárosban gyönyörködtünk, eltűnődhettünk azon is: ha a túlparton járnánk, milyen utakat kellene választanunk, hogy a magyar művészetpolitika múltjából a jövőjéig jussunk?

A szerk.