Egy barátság tartópillérei
A kilencvenéves Amerigo Totra emlékezik Sinkovits Imre
Majd húsz esztendő választotta el őket. Országhatárok, életélmények, iskolák, készségek, műfajok. Mégis olyan eleven barátság kötötte Őket össze, amely kor- és pályatársak között is ritkaság. Egymás iránti rokonszenvüket még a halál sem tudta kikezdeni. Tizenöt év múlt el azóta, hogy a fehérvárcsurgói születésű, itáliai illetőségű Amerigo Tot, Tóth Imre a túlvilágra költözött, Sinkovits Imre - midőn arra kérem, meséljen a „világnagy kezű" szobrászról kilencvenedik születésnapján - jelenidejű mondatokban kezd el fogalmazni, s csak később vált át múlt időre.
- Keresztury Dezső születésnapján, a Kossuth Klubban Madách Imre Mózeséből mondtam el egy részt, Mózes búcsúját. Odajön hozzám egy ismeretlen férfi, és azt mondja: belőlem a talján színészek nem tudtak könnyeket kicsalni, de te, gazember, te igen. Aztán bemutatkozunk egymásnak, Amerigo Tot, azaz Tóth Imre vagyok, mondta, a „legkisebb világjáró fiú". Lenyűgözött zengő hangja, ízes, szép magyar beszéde. A későbbiekben azután azt is megtudtam, mi hozta őt el Keresztury Dezső születésnapjára, hogyan és hol kezdődött a barátságuk. Keresztury Dezsőhöz, a berlini magyar intézet fiatal hivatalnokához bekopogtatott valamikor a húszas évek végén egy kopott, vad tekintetű fiatalember. Tóth Imre vagyok, Csurgóról, bezárt a Bauhaus, nincs mit ennem-innom, nincs hol aludnom, és nincs egy vasam sem. Keresztury gondoskodott róla, hogy legyen mit ennie-innia, legyen hol aludnia, és még húsz márkát is adott a fiatalembernek, akivel azután életre szóló barátságot kötött.
- A mi megismerkedésünk is barátsággá nemesült - folytatja a színművész, akinek megannyi nagy szerep mellett is jutott ideje szolgálni e kapcsolatot. - Tóth Imre nagyon megszerette a mi dunántúli konyhánkat, mi pedig nagyon élveztük azokat a beszélgetéseket, amelyeket fehér asztal mellett folytattunk. Miről? A sallangmentes művészetekről, a kövekről... Különösen sokat voltunk együtt, amikor a Gödöllői Agrártudományi Egyetem számára A mag apoteózisa című hatalmas domborművét készítette. Mint holdbéli tájon, úgy járt-kelt fekete kordbársony nadrágjában, fekete bőrmellényében, Jevtusenkótól kapott sapkájában a mű „vázlatának" szánt irdatlan gipszdomborulatok között.
(A hetvenes évektől fogva tervezte, hogy 152 négyzetméteres, 22 tonna súlyú alkotását hazájában felállítja. A mag, mondotta, az életet, a boldogulást, a szülőföldet jelenti. A kezdetet. Több mint egy évtized kellett hozzá, hogy Amerigo Tot, Tóth Imre terveiből valóság legyen. 1983-ban már tolószékben vitték el grandiózus alkotásának ünnepélyes felavatására. Keresztury Dezső a termékenység oltárának nevezte A mag apoteózisát. Sinkovits Imre az élet elpusztíthatatlanságát, a képzőművészeti kritikusok kara a szobrászat enciklopédikus összefoglalását látta benne.)
- Pátzay Pál egyszer azt a kijelentést tette - röppen más témára Sinkovits Imre -, amíg Ő él, nem állít ki idehaza az a „digó". Műcsarnokbeli gyűjteményes kiállításának megnyitásakor táviratot adott fel Pátzaynak Amerigo Tot: Mester, maga nem állja a szavát! - kezdettel. Később egyszer együtt ebédeltek nálunk Keresztury Dezsővel. Sok érdekes témáról folyt a szó, VI. Pál pápával kapcsolatos élményeiről többek között. (Tóth Imre ugyanis a pápa udvari szobrásza volt.) Egyszer csak azt veszem észre, Keresztury igen bizalmasan megdicséri öreg barátját. Kíváncsi voltam, mivel érdemelte ezt ki Amerigo Tot. Rövid nógatás után kiderült: elment Pátzay temetésére, ezért dicsérte meg Keresztury. Jegyezd meg, öcsém - fűzte hozzá aztán Amerigo Tot -, az ember két okból jár temetésre: elbúcsúzik a barátaitól vagy kikíséri az ellenségeit.
- Izgatott az ő partizánsága is. Miért állt be Olaszországban ejtőernyős összekötőtisztnek, faggattam. Úgy érezte, mondta, magyar ember létére a szövetségesek mellett és a fasiszták ellenében kell bizonyítania. Angol kiképzőtisztek csináltak belőle ejtőernyőst egy nemzetközi csoport tagjaként. Egyszer a Hortobágyra is ledobták, üzenetet vitt Montgomery tábornoktól Malinovszkij marsallnak. Amikor elkapták, hiába ismételgette a jelszót (csak az anyanyelvén értett az árva, aki felszedett, mondta), fogolyként szállították Debrecenbe. Aki kihallgatta, Steinmetz Miklós kapitány, pécsi születésű gyerek volt.
- Színészetről is beszélgettek? - kérdezem a művészt, akinek szinte megszámlálhatatlan nagy alakítása él az emlékezetünkben.
- Érdekes módon igen. Minden olasz bohócnak születik, mondotta Amerigo Tot, de igazi színész, aki úgy megfog engem, mint ti, magyarok, kevés van köztük. Aztán a nonfiguratív szobrászat és a letisztult emberábrázolás között vontunk párhuzamot... Máskor meg a hitről beszélgettünk. Kálomista létedre hogyan lehetsz VI. Pál pápa udvari szobrásza? - kérdeztem tőle. Ő nagy ökumenikus! - válaszolta Tóth Imre, olyan, akivel nagyon jól lehet beszélgetni a Vatikán belső kertjében.
- És arról nem kérdezte, hogy ennek a „baloldali kálomistának" miként lett élete fő műve a Csurgói Madonna?
- Erre tőle nem kaptam magyarázatot, szerintem tudat alatt vagy tudatosan az a gondolat jelenik meg Amerigo Tot Csurgói Madonnájában, ebben a rusztikus, bálványszerű szoboralakban, amelyet egyre többen emlegetnek, hogy tudniillik első királyunk, Szent István a magyarok nagyasszonyát, ezt a pogány, mitikus személyt Szűz Máriával azonosította.
- Idehaza még holtában is baloldaliként könyvelik el, akként emlékeznek rá most, a kilencvenedik születésnapján is. Mintha nem is az ő műve volna a magyarok kápolnája a Vatikánban a „Boldogasszony színe elé boruló boldog magyarokkal" …
- Rég nem tudjuk már, mit is értsünk baloldalon - mondja Sinkovits Imre. Ha a szociális érzékenységet, a nemzeti gondolkodású paraszti rétegek elnyomása elleni küzdelmet, a magyar társadalom méltatlan széttagoltsága elleni felszólamlást, akkor semmi kivetnivalót nem találhatunk ebben a fajta baloldaliságban. Én azt mondanám, Amerigo Tot, Tóth Imre humanista volt, szociális érzékenységű humanista. Amikor már nagyon hiányzott neki a haza, s kezdett visszajárni szülőföldjére, idehaza a kommunisták voltak hatalmon. Boldogan fogadták, hatalmuk igazolására odatűzték „trófeáját" a többi nyugati nagynevű hazalátogatóé mellé. Élete végén a már nagybeteg művészt sokan kihasználták. Tehették, világéletében önzetlen, nagyvonalú adakozó volt. Mindezzel nem törődött. Teljes életet élt, amelybe beletartozott az autóversenyzéstől a búvárkodásig, a nótázástól a filozofálásig minden. A költő Michelangelóhoz, Veroneséhez, Donatellóhoz hasonlította. Nekem megtiszteltetés volt a barátsága. Igyekeztem felnőni, méltó lenni a szeretetére.
Lőcsei Gabriella