Rózsa Gyula:

Tot, a kétlaki

Pályája elején regényhős lett, és hatvanöt évesen még eljátszott egy maffiózószerepet az egyik Keresztapa-folytatásban. Amerigo Tot azonban egyáltalán nem szorult rá arra, hogy Szerb Antal beleírja az Utas és holdvilágba, és hogy epizodistának hívják egy sikerfilmhez; a kalandtörténetet maga formálta és maga alakította előtte is, a két dátum között is, társművészeti stilizáció és kollegális beavatkozás nélkül. Ez a pikareszk regény – az életrajza – gyakran már-már eltakarta a szobrászt és a szobrait is, de többnyire úgy festett, hogy ezt ő akarta. Szegény Major Máté – emlékezünk-e még a konok építász-akadémikusra? – reménytelenül próbált időrendet teremteni az összedobált biográfiai tények, műcímek és katalógusadatok között a Tot-monográfiában, végül kénytelen volt jelezni félkudarcát, csüggedten és etikusan.

   A Tot című kópéregényt persze az igen kevéssé kedélyes XX. század írta felerészben, és ha végül mégis derűs és gyönyörködtetően fordulatos lett, az a másik társszerzőnek köszönhető kizárólag. "Azt mondják, Csurgón születtem, Magyarország egyik szőlődombján, ősszel, és mustban fürösztöttek meg." – az 1909-ben történt volna, ezen a napon, kilencven éve, de a folytatás már sokkal kevésbé vidor és árkádiai. Csak vezérszavakban: a parasztból lett lovasrendőr fia rövid budapesti iparművészeti (fő)iskolai kezdet után a Bauhausba megy Dessauba, közben (előtte, utána) Párizsba utazik, hogy a nagy Mailloltól tanuljon. Utána (előtte) ismét a Bauhaus, közben (vagy utána) hajósinas Hamburgban, illetve az északi tengereken, fel Kornstadtig és Helsinkiig. Még időben visszatér Németországba ahhoz, hogy a kíméletlen kommunista festő-grafikus, Otto Dix körében dolgozhasson, és hogy ennek jutalmaként a nácik már harminchárom legelején letartóztassák. A zwickaui koncentrációs táborból megszökik (az intézmény még vadonatúj lehetett, próbaüzemében) és Csehszlovákián, Ausztrián végiggyalogolva, csempészi szaksegítséggel érkezik Itáliába.

   Itt lesz Tóth Imréből Amerigo Tot és grafikusnövendékből végképp szobrász, és ha nem venne részt ejtőernyős összekötőtisztként az olasz antifasiszta ellenállásban, csupán egy zavartalanul emelkedő szobrászpálya adataira kellene figyelnünk harminchárom júniusától. Azokra, amelyeket magyar monográfusa oly sziszifuszi filológiával próbált tisztázni, s amelyeknek az elrendezését oasz monográfusai oly nagyvonalúan mellőzték. Totnak haza kellett jönnie, hogy olyan könyv jelenjen meg róla, amelyben megközelítő életműlista is van (ezt a magyar szakmai nyelv is oeuvre-katalógusnak nevezi) – közben azonban eltelt harminchat római esztendő, és ez már egy másik sikertörténet.

Ünnepelni aztán végképp mámorosan tudunk, s később feledni is. Kivált, ha külföldön sikeremberré vált vált hazánkfiáról van szó; a hatvanas-hetvenes évek művészethistóriája tele volt szellemi dollárpapa-történetekkel. Ez azt is jelenti persze, hogy Vasarely, Szalay Lajos és Schöffer megtérését nem a pénzlesés kísérte, hasznot a provinciális lecsúszottság akart belőlük húzni, és csak egészen kis szerepe volt a világnagyság előtt hódoló kisebbrendűségnek. Tot briliáns hazatérő volt.  Igazi gran signore, egy e századi, gyönyörűen anakronisztikus Benvenuto Cellini, aki partizán volt, amatőr autóversenyző, legendás vendéglátó odakint, elbűvölő társalkodópartnere kormánytényezőknek, művésztársaknak, fehérvárcsurgói földműve rokonoknak idehaza. A megelőző emberöltő alatt kétszer lehetett köze a szülőföldhöz – harminckilencben második díjat nyert el a fel nem állított Madách-szobor pályázaton, negyvenhat és negyvenkilenc között a Római Magyar Akadémia tanácsadója – most látszólag az ország lába előtt hever.

   S félő, hogy ez az idilli előkép megint eltakarja a szobrászat lényegét. Tot életműve szabályosan szabálytalan ugyanis, magával ragadó és sokakat zavarba ejtő. Pedig modellszerűen alakul – a legjobb itáliai szabályok szerint –, amikor a korai avantgárd tapasztalat nagyon friss, nagyon érzéki és kicsit maníros figurativitássá gömbölyödik a harmincas években, s tömörödik ismét nonfiguratívvá a többszörösen igazi felszabadulás után. A Bauhaus konstruktivizmusán nevelkedett Tot az ötvenes évekre újra elvont lesz, az általános olasz főirányt azonban meg-megtöri és saját formára igazítja. Előbb vaskosan figuratív, bonyolult kisplasztikákat komponál, amelyek valamiképpen a neorealizmus szép emberségére emlékeztetnek, később szürreálisan titokzatos szoborsorozatába keményen geometrikus, zakatoló domborműveket illeszt; kerámiával, fával majd nemesfémekkel dolgozik, végül világháborús betonbunkereket szelidít és nemesít pátoszos békeemlékművekké.

Nem egyhangszerű, és elképesztően magabiztos a mindinkább patentírozó és tépelődő nemzetközi képzőművészetben.

   Az olasz képzőművészet ezt a szuverenitást honorálja, a hazait ugyanez osztja meg és ejti zavarba. A magyar közgondolkodást hatvankilencben, a nagy Tot-kiállítások idején az absztrakt-figuratív ellentét hiszterizálja, ez a mesterségesen felszított belső viszály, és hamar kitetszik, hogy a csalódott modernizmus ebben a hazatérőben nem találja meg a várt nagy pártfogót. A dolog egyébként is felettébb gyanus, mert a művészetpolitika nemcsk hogy nem üldözi, látható nyájassággal fogadja Tot szobrászatát – egy olyan korban, amikor a modernség egyik nélkülözhetetlen ismérve és garanciája a pártállami mellőzés, még inkább a tiltás. Hiába hát Tot sikerének telje, hiába, hogy az egyik legnagyobb építésznek, Nervinek az alkotótársa, hiába a Termini pályaudvar híres domborműve, a velencei biennálé-sikerek, az, hogy Moravia, Carlo Levi s a világtekintély művészettörténész, Lionello Venturi méltatják munkásságát. Mindezt lerontja, hogy a Műcsarnok után Tihanyban és az ország legnagyobb városaiban van életmű-kiállítása, s kivált a tomboló siker és a nyomában állami megbízás.

   Most azzal senki sem számol, hogy nemcsak ünnepelni is önfeledten fogunk. A sikersorozat lezajlik, a megbízásra készült és ajándékba itt hagyott Tot-szobrok a helyükre kerülnek, Tot házat vásárol Budán, aztán minden elhalkul. Amerigo Tot, a nemcsak lakhelyei, szobrászati normái szerint is kihívóan kétlaki szobrász tizenöt éve, nyolcvannégyben meghal. De – ez a köztéri művészet behozhatatlan előnye az emlékmúzeumba zárható festészettel, a raktárban tárolható kisplasztikával szemben – a művei ott élnek Kecskeméten, Gödöllőn, Pécsett és Fehérvárcsurgón. Kalandor módra nem hagyja magát.