Pintér Emőke:
Egy szobrász szobrok nélkül

Először egy, a huszas évek legvégén készült, megsárgult fényképen láttam. Ott voltam, amikor tiszteletre méltó, ősz hajú nagymama mutogatta féltve őrzött kincseit.
– Ez ki ott melletted? – kérdezte unokája. – Milyen furcsa kalapja van!
– Majdnem nagyapád!... Egy csinos, erős, de igen nyughatatlan magyar szobrász, Rómában él. 1938-ban járt utoljára itthon.
Aztán olvashattam egy-két róla szóló írást a magyar sajtóban. De még az 1968-as megjelenésű Művészeti Lexikon is csak igen röviden foglalkozik az akkor már világhírű művésszel.
Személyesen 1969-ben találkoztunk; budapesti, tihanyi, szegedi, debreceni és pécsi kiállításán tolongtak az emberek. A sajtó, a rádió és a televízió mintha pótolni akarta volna a mulasztottakat, újra meg újra foglalkozott vele. Legendák keringtek róla, barátok és irigyek születtek... Ő pedig itta magába a szeretetet és a hazai siker minden cseppjét. Megszokta a sikert, de ez más volt... Sok idegen „drága ital” után a hazai forráson mohóbban kapott, mint bárki sejthette volna.
Erős volt, vidám; széles gesztusokkal magyarázott, a társaságokban ő vitte a hangot, a hölgyeknek bókolt, aláírt, nyilatkozott, filmezett és tervezett... Épp hatvanéves volt ekkor.
Egy év múlva Rómában, megszokott vendéglőjében, az Ottelóban ebédelt, amikor „olaszként” láthattam. Itt is otthon volt. Itt is ő vitte a szót. Ellentmondást nem tűrve ültetett le bennünket az asztalhoz.
– Hol vannak a csomagjaitok? Van-e már szállásotok?
– A pályaudvaron. Csak most érkeztünk.
– Nem baj! Ebéd után elmegyünk értük., legalább megmutathatom a Termini frízét. Nállam megszállni csak koszttal együtt lehetséges. Alku nincs, szabott áraim vannak: meséljetek sokat, mi újság otthon!
Éjszakába nyúló beszélgetéseinken aztán kiderült, hogy sokkal többet tud nálunk a legfrissebb hazai eseményekről, mint mi, a vendégei. Amikor „alacsonyan repülő” autójában 160-as tempóval vette a kanyarokat, megkérdezte:
– Csak nem féltek? Voltam én autóversenyző is! – és vezetés közben elmesélte, mi mindent csinált ő, Szerb Antal „kis magyar szobrásza”, amíg eljutott idáig.
Menekült már a nácik koncentrációs táborából; volt már hajószakács; rajzolt éttermekben egy-egy ebéd reményében; volt partizán; igazgatott kerámiagyárat; s most Bariban szobrászmesterséget tanít a főiskolás fiataloknak.
– Írjatok sokat, küldjetek el minden újságot, ami érdekes lehet otthonról!
Ő maga sohasem válaszolt, bár néha telefonált vagy üzent. „Nem szeretek írni, meg különben is nagyon sokat dolgozom...”
Csakugyan a világ minden tájáról elhalmozták megrendelésekkel. És elismeréssel is. Itthon viszont a szokásos „valakit felkapunk, majd elhallgatunk róla” módszer segített növelni az értetlenséget benne, amit a sok meg nem valósult magyarországi terve okozott. Mostani látogatása előtt 1973-ban járt utoljára itthon. Beteg volt, ingerült és sebzett. Türelmetlenségében, dacból megszökött a klinikáról. Nem bírta kivárni a túl hosszúnak tetsző kivizsgálást.
– Ha vágni kell, miért nem fognak bele azonnal?!
Azóta az öt és fél órás műtétet Amerikában sikeresen elvégezte egy barátja.
Rómában láttam utoljára, 1976 nyarán. Ismét a régiként. Csak attól lett éles, csípős, amint arról faggattuk mikor jön haza.
– Minek? Nem kellek én otthon. Majd csak akkor megyek, ha már nem tudok dolgozni. Majd ülök, mint egy öreg paraszt a tornácon, és nagyokat sercintek!
Kezében remegett a folyton égő cigaretta.
Tavaly egy hétvégét töltöttem nála a Via Marguttán. Éjfélkor érkeztem. Bablevessel várt, ám olyan igazi Tot-féle bablevessel.
– De Imre, ilyen későn bableves?
– Miért? Most úgyis mesélned kell! Úgyse fogsz aludni reggelig, s különben is: nálam a beszámolás a koszt és a kvártély ára!
Kedves, figyelmes házigazda volt. Mutogatta újabb munkáit. Kiállításokra kísért, segített vásárolni, majd egyszer váratlanul azt kérdezte:
– Mit gondolsz, érvényes még az építési engedélyem a budapesti műtermemre? Tudod, szeretnék egy pár jó szobrot a Várban készíteni.
Szeptember első felét itthon töltötte. Megtisztelt azzal, hogy ebben az időben a „lelkiismerete”, azaz időbeosztásának őre, ügyes-bajos dolgainak intézője lehettem. Nem tudtam, mire vállalkozom. Alig engedett pihenést magának, és mi, akik körülötte lehettünk, bizony sokszor kifulladtunk. Pécsett a kiállítás, a dedikálásra várók tömege, a sok ünnepi program, Székesfehérvár Esztergom, majd megint Pécs. Tárgyalások, barátok és hivatalos vendégség... Most nem a világhírű művészt fogadta érdeklődő kiváncsisággal hazája, hanem azt a boldog embert, aki reggel kinézve a szállodai szoba ablakán, ezt mondja:
– Tudod, fiam, azért a világon nincs még egy ilyen fenemód gyönyörű város, mint Budapest!
De azért akkor gyűlt könny a szemébe, amikor megérkeztünk Csurgóra... Fehérvárcsurgóra...
– Látod, így van ez! Pedig keserves egy gyerekkor volt. Kilencéves voltam, amikor az első csizmát vette apám nekem, de azt is csak ünnepnapokon hordhattam, meg amikor bevitt Székesfehérvárra, hogy az ablakon keresztül megnézzem, hogyan ebédelnek az urak a szállodában.
A Duna Intercontinentálban vacsoráztunk búcsúzóul. Az asztal körül csupa jóbarát.
– Mikor jössz megint?
– Most már gyakran, hiszen dolgoznom kell! Itthon kell dolgoznom! Építenem kell a műtermet is a Várban! Igaz, másik hazámban a Római Akadémia aranykoszorús tagjává választottak eddigi munkáimért. De ez a múlt. A jövő, az ezután születendő művek. És ezek most hazahúznak. A fel-feldobott kőnek le kell esnie valamikor!