Előszó

Az Amerigo Tot szobrászművész grafikai hagyatékából rendezett kiállítás bevezetőjét hadd kezdjem szubjektív élménnyel, megismerkedésünk történetével. Nem sokkal a művészettörténészi diplomám megszerzése után egy hónapos hátizsákos körútra készültünk feleségemmel Olaszországba. Amikor Csáji Attila festőművésznek megemlítettem, hogy műemléknézőbe, Itáliába utazunk, megkért, hogy ha már úgyis megyünk Rómába, vigyünk el egy levelet Amerigo Totnak, nekünk sem árt, ha megismerjük a mestert. Rómába érve el is jutottunk a Spanyol lépcsőtől nem messze lévő csendes kis utcába, a Via Marguttára. Becsengettünk, és egy markáns arcélű őszes úriember nyitott ajtót, sötétkék kord csőfarmerben és hegyes orrú fekete cipőben. Az inge színét már elmosta az idő, de a fiatalos, egyszerre bohém és divatos viselet, az égő, huncut szempár közel harminc esztendő elmúltával is megmaradt az emlékezetemben. Átadtam a levelet. Beinvitált. A belső udvarban A szép Partenopea (1940-45) című szobrának kalapos változata fogadott bennünket. Leültetett és főleg a hazai helyzetről kérdezett, majd a vizitünk befejeztével megajándékozott egy katalógussal (máig őrzöm). Estére meghívott kedvenc vendéglőjébe, ahol körben a falakon az ő grafikái függtek. Vacsorázás közben saját kezűleg segítette szétszedni az elém rakott báránysültet. Ennyi az emlék. Később tudtam meg, amit Major Máté is megemlít kismonográfiájában, hogy mindig szívesen látta, sőt támogatta az őt felkereső magyarokat.

Az életének nagy részét Rómában töltő magyar származású szobrászt elsősorban mint a Kavicsasszonyok (1946-48) és a Csurgói Madonna (1969) megálmodóját, létrehozóját, valamint  a római Termini pályaudvar hatalmas nonfiguratív frízének (1949-53) készítőjét ismeri a hazai közönség.

Olaszországi tevékenysége nagyjából két korszakra osztható. Az 1933-tól 1948-ig tartó figurális periódusát az antik művészet (Táncoló bacchánsnők (1938) és a reneszánsz ihlette, de ekkor születtek modern szemléletű, térbe állított (az ajtóban találkozó) női aktjai (Falusi üdvözlégy, 1946). A negyvenes évek végén kezdődött munkásságának élete végéig tartó nonfiguratív időszaka olyan művekkel, mint a Föld füle (1962) az Őfelsége a Kilovatt (1962) vagy a gödöllői nonfiguratív óriás reliefje, A mag apotheózisa ( 1983).

A grafikáiról szóló írásomban azért emlékeztem meg röviden plasztikáiról is, mert rajzai és grafikái autonómnak tekinthetők ugyan, ám végső soron a térben és tömegben gondolkozó szobrász két dimenzióban megjelenített alkotásai. Ezek az antik és a reneszánsz művészet inspirálta szobrászrajzok párhuzamba állíthatók Borsos Miklós klasszicizáló  rajzaival és nyomataival.

A Budapestről a Bauhausba kerülő Tóth Imre harmincas évek elején készült első rajzai geometrikus elemekből épülő fénytanulmányok (Az utca keresztmetszete, 1931), nem véletlenül tartotta Moholy-Nagy Lászlót mesterének, sőt én még Lyonel Feininger műveit is megemlíteném velük kapcsolatban. Litográfiáit 1960-ban a neves olasz művészettörténész, Lionello Venturi mutatta be (Dodici litografie di Tot, Róma, 1960).

Grafikáinak, rajzainak legjellemzőbbjei azonban – legyenek azok kész művek, vázlatok vagy skiccek, készüljenek életének bármely periódusában – figurálisak, mint például a vérbő, erotikus, Pietro Aretino illusztrációk (I-XII) 1964).

A hagyatékából válogatott, több mint harminc darabból álló kiállítás rendezői is az 1946 és 1960 között készült  figurális műveire koncentráltak. A könnyeden megrajzolt tus-, ceruza és szénrajzok között sok az erotikus, a női tomport, ölet, feneket, felső combot kiemelő vázlat. Másik jelentős részük egyéni eljárással kivitelezett monotípia. Úgy készültek, hogy a befestékezett lemezre ráhelyezte a papírt a művész, majd belekarcolta kompozíciót, ami átnyomódott és megjelent a papír festékes lemezzel érintkező másik oldalán.

Találkozunk még a kollekcióban konkrét, megvalósult művek vázlataival is. A kavicsasszony szobrokhoz készült, néhány vonalból álló előtanulmányok Tot alkotói módszerébe nyújtanak betekintést. Ugyancsak a plasztikus elemeket kiemelő szobrászrajzok szép példái azok az elsősorban tömegeket érzékeltető munkák, melyeken a grafittal egyenletesen bevont felületet visszaradírozva formálta alakjait.

A „befejezett”, enyhén klasszicizáló rajzokról, a kész monotípiákról, így a kavicsos tengerparton kuporgó vagy a drapérián ülő női figurákról, a széken ülő, napernyő alatt hűsölő fiatal lányokról sugárzik a pogány, soha el nem múló életöröm. E lapok kétségtelenül rokonságot mutatnak Pablo Picasso klasszicizáló periódusának rajzaival és karcaival. Konkrét analógiát is említhetek. Az egyik rajzon két felemelt kezű nő fut a tengerparton. Picasso több ilyen munkát készített az 1920-as években. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy 1960 körül számos magyar grafikust  (többek között Reich Károlyt) is megihletett Picassónak ez a korszaka.

A Tóth Imre grafikai örökségét bemutató tárlat fontos és hiányt pótló vállalkozás. Jelentősége egyrészt abból fakad, hogy hozzásegít munkásságának alaposabb, árnyaltabb megismeréséhez, másrészt a műtermi morzsák, vázlatok, skiccek, rajzötletek révén betekintést nyújt a Magyarországhoz mindig is kötődő szobrász műhelytitkaiba. Végezetül − és talán ez a legfontosabb – ráirányítja a figyelmet a ma is aktuális oeuvre-re, melynek létéről mintha Tóth Imre halála óta kicsit megfeledkeztünk volna.

Lóska Lajos