Lipták Gábor: Nyitott Kapu - Amerigo Tot

Azt, hogy Amerigo Tot kiváló művész, természetesen régen tudtuk. Olvastuk, hallottunk róla eleget, mégis emeberileg először akkor került közel hozzánk, mikor Borsos Miklósék római útjukból hazatértek. Akkoriban még ritkaságszámba mentek az ilyen utazási beszámolók. Izgalmasan érdekes, és mint Borsos elbeszélése, szinte képszerűen élő és varászlatos volt. Beszélt a Termini csodálatos frízéről, amely a Magyarországról Itáliába szakadt fehérvárcsurgói szobrász egyik világhírű remekműve.
Tot, vagyis Tóth Imre viszontagságos életét később részleteiben is megismertük. Az Olaszhonban élő mester robosztus egyéniségéről és művészetéről azonban Borsostól hallotunk először. Tőle hallottunk a Via Marguttáról, a művész otthonától nem messze levő vendéglőről, az Otelloról, ahol őket is vendégül látta Amerigo Tot. Ma is emlékszem Borsos szinte szemléltető előadására a nagy udvarban felállított pergola alatt ragyogó asztalokról, a bejárattal szemben szinte dombszerűen kiképzett magaslatról, amelyen édeni gazdagságba ragyogtak Itália csodálatos dús gyümölcsei. A félkör alakú, a pergola tetejéig érő magaslatról fürtszerűen omlottak lefelé a dús levű délszaki gyümölcsök. Mintha csak vízesés omlott volna lefelé, amelynek hullámai azonban aranysárga körték, óriás kék szilvák, nagy szemű szőlőkből állottak. Ananász, narancs, banán, s ki tudja még, hányféle különleges gyümölcse az olasz földnek.
Mindezt később magunk is megláttuk, megismertük. Ez az Otello Amerigo Tot kedvelt vendéglője volt, ahol régi barátként üdvözlik a maestrót a fehér kabátos pincérek. Az egyik nevét - Rozario - külön megjegyeztem, mert dallamos szépségével szinte szimbóluma ennek az egész, magas házfalak közé, egy udvar mélyébe zárt paradicsomnak.
Aztán eljött az idő, amikor Amerigo Tot végre ellátogatott hazájába. Egy gyönyörű szobrot hozott szülőfalua, Fehérvárcsurgó templomának. Ez a Csurgói Madonna egyik büszkesége korunk szobrászatának.
Akkor látogatott el hozzánk először. A nagydarab, senki máshoz nem hasonlítható, szinte kőből faragott embert, akinek csendes szavaiból nemcsak a világlátott bölcsesség, de a humor is sugárzott, hamar szívünkbe zártuk. Volt valami megható és megrendítő ennek a világ megbecsülésével és a jómód minden jelével felruházott embernek a hazaszeretetében, s a vonzódása mindenhez, a szülőföldet jelentette. A Balaton partján elálldogálni, élete nagy élményéhez tartozott, saját szavai szerint. Neki, aki akkor már nemcsak a Földközi-tenger partján volt otthon, de Amerikában, Japánban, Indiában járva megismerte a nagy óceánok csodáit is. A makrokozmosz ismeretéről számtalan szobra tanúskodik, de itt a Balaton partján a magyar mikrokozmosz varázslata ejetette hatalmába.
Ismert mindenkit a magyar művészeti életből, s házunk barátai, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Borsos Miklós és még sokan mások, régi barátai voltak neki is. Hazatérte után érezhető nosztalgiával vetette bele magát a mai magyar élet sűrűjébe. A mondatot, amit valaha félbehagyott idehaza, világrengető háborúk és megpróbáltatások után, végre folytatni tudta. Nem akadt meg sem érzésben, sem fogalmazásban. Itthon volt.
Itthon volt, s a kicsiny haza megbecsüléssel fogadta messzire szakadt fiát. Nagy szeretettel dedikált katalógusának dátuma 1969. VI. 21. Nem lehet elfelejteni azt a kiállítást, amellyel akkor Tihanyban az egész ország ünnepelte. Mi már hallgatólagos és lelkes tanúkként részt vettünk a kiállítás előkészítésében is. Hiszen rendezői veszprémi barátaink, Éri Istvánék voltak. A művész Őfelsége, a Kilowatt című nagy bronzszobrát ajándékba adta a tihanyiaknak. Csodálatos modern kompozíció ez a szobor, amely bizony sok derék honpolgárt megdöbbenésre késztetett fent, a hajdani kolostor mellett. Ám ez a nagyszerűen megkomponált monumentális, bronzba öntött gondolat mégis odaillik a kéttornyú apátság mellett álló barokk kolostorépülethez. S az ódon falak mellett álló éppen úgy szimbolizálja az idő múlását, mint a kolostor bejárata mellett a tábla: Múzeum.
Ebben a múzeumban nyílt meg Amerigo Tot nagy kiállítása. Ott volt mindenki a környékről, aki értője, ismerője volt a művészetnek, vagy ismerőse, barátja a művésznek. Emlékszem, már a megnyitás előtt összegyűltünk a múzeum vendégszobájában, ahol rövid beszélgetésen fogadták a meghívott vendégeket.
A múzeum fényképésze megörökítette az ünnepi pillanatokat, ma is őrzöm a képet, amelyen Tot mellett Illyés Gyula és Keresztury Dezső látható. De még egy feledhetetlen kép is megmaradt emlékezetemben és gyűjteményemben. A művész két idős nagybátyja - ahogy bemutatta őket - , Gábor bácsi és Kálmán bácsi ott volt természetesen a vendégek között. Két elragadó, ősz hajú, fekete ruhás, komoly, csizmás parasztember. Tudták, tudniuk kellett, hogy unokaöccsük világhírű művész lett. Ezt bizonyította a kiállítás is, a legnagobbak jelenléte s a megbecsülés és tisztelet, amely körülvette az immár nagyra nőtt "gyerek"-et.
A kép, amiről szólok, az egyik nagy terem közepén egymásnak háttal üldögélő két öregembert ábrázolja, amint kissé tanácstalanul néznek körül a teremben, ahol unokaöccsük kiállított művei veszik körül őket. Ez a kép többet mond el Tóth Imréről, mint valamely életrajzi regény. A két nagybácsi nem csodálkozik, talán nem is érti, miért kellene csodálkoznia. Csak tudja és tudomásul veszi, hogy az "Imre gyerek" valamire vitte. Hiszen itt van a Csurgói Madonna is, amely az ő falujuk templomában hirdeti a Madonna - de talán még inkább Tóth Imre dicsőségét.
Emlékszem Gábor bácsi egyik mondatára. Amikor melléje léptem, és dicsértem a nagyszerű és sokszor fantasztikus szobrokat, az öreg megjegyezte: "Már gyermekkorában is rosszfiú volt." Hogy ezt dicséretnek vagy másnak szánta, nem tudom, de azt tudom, hogy ez a "rossz fiú" mennyi jót és szépet adott a világnak.
A kiállítás után afféle bankett volt a tihanyi Fogas vendéglőben. A hivatalos vendégek, a szónokok és a család telepedett a hosszú asztal köré. Minket is oda ültettek. Én Kálmán bácsi mellé kerültem, s bizony magam is kitikkadva a hosszú ácsorgás után, fáradtan vártam az étkezési ceremónia megkezdését. Kálmán bácsi szintén megunhatta a hosszú ünneplést, és kedves mosollyal hozzám fordult: "Nem tudom, hogy maga kicsoda, de olyan becsületes magyar képe van." Nem tudna mán szerezni nekem egy pohár bort?" Hogyan is tudhatta volna, hogy ki ki vagyok a sok idegen és nevezetes vendég között, ahol én csak Tóth Imre tisztelője és barátja voltam, de nagyon megértettem Kálmán bácsi kívánságát. Hiszen magam is kívántam azt a bort. Gondoskodtam is mindkettőnkről az egész hosszú nagy ebéd folyamán.
A megnyitó emlékét őrzik a vendégkönyvben Amerigo Tot gyönyörű rajza mellett Keresztury sorai:

"Az Isten úgy rendelte
hogy eljöjjünk Füredre.
A jogcím: Amerigo Tot
"Tihany fokán" kiállított.
Úgy látszott, indít kis szelet
s lám indulnak fergetegek;
démonai vad múltnak
a partokon felvonultak;
jaj, jaj: tőlük ki védi meg
konzervatív kertjeinket,
melyeknek fényes éke
a szelíd tavi-béke;
ki védi meg az Éri-párt,
mely, íme, új bajt csinált,
ki védi meg Gabust,
ha megnyitja a tust
a nagy felhő-repesztő?
Szavával megfereszt
őminden vad szellemet;
ha újra béke lett,
felragyog magassán
a fény-tavi szép szivárvány!"

Ezt kívánja szívből, szeretettel: Dezső

Múlik már az idő. Ki tudja mely "fergetegekről", mely "démonokról" van szó. Bizonyára a teljesen modern, sokszor szürrealista szobrokra gondolt a költő. S a beírást hitelesíti Amerigo Tot, Éri István és Éri Istvánné aláírása. Azokban az években a művész sokat járt nálunk. Egyszer szüretkor érkezett és látható gyönyörűséggel nézte a hagyományos eszközökkel: öreg "kosaras" préssel, megfeketedett, fából készült edényekkel folyó "ősi” szűretet.  Még aznap azon nyomban odakanyarította a vendégkönyvbe egyik legszebb rajzát: erős, izmos férfi - talán kicsit hasonlít rá - húzza a felrakott prést, mellette szép nagydarab asszony fürdeti csecsemőjét a présből lefolyt friss mustban. A fűrdőteknő: jókora sajtár vagy kármentő, s mellette ott hever a szőlőfürtök között az eldőlt mustmerő "fucsi" is. Lehet, rosszul emlékszem rá, de a ház legendája - talán mint szimbolikus mesét - megőrizte Tot elbeszélését, hogy a mese szerint ő is szőlőhegyen született, s friss mustban fürdették meg először. Azt a valószínűtlen mozzanatot, hogy a gyermek köldökzsinórját metszőollóval vágták el, bizonyára csak a merész fantázia toldotta a meséhez.
Emlékszem egy szilveszterre is, amelyet nálunk töltött. Késő éjjel, viszontagságos út után érkezett meg "meseautóján", egy csodaszép Alfa Romeón. Egyenesen Rómából jött, s a remek autó sértődötten fogadta az osztrák és magyar vidékek dermesztően havas világát. Mégis elvergődött a határig, de onnan Füred felé haladva, Győr környékén megsüllyedt egy hófúvásban az Alfa Romeo autósztrádákhoz szokott karcsú teste. Nem is tudott volna kimászni belőle, ha eszébe nem jut, hogy fellőjön egy veszélyt jelző piros petárdát.
Akkor már egy magyar házaspárral együtt fuldokoltak a hóban, s boldogan látták, hogy hamarosan meg is jelent a segítség. Előbb autós mentőkre gondoltak, elképzelhetni, mekkora volt meglepetésük, amikor kisebb tankok érkeztek. Hamar kötélre vették az elegáns római kocsit, mit sem törődve "kapitalista" rendszámtáblájával. Segíteni, ez volt a céljuk, pedig még azt sem tudták, hogy régi antifasiszta ellenálló kocsiját mentették ki a hófuvatagból.
Tot persze meg akarta köszönni kedvességüket, de jó szón kívűl semmit sem fogadtak el. Szerencsére a nekünk hozott vacsoranyersanyagok mellett akadt egy üveg Martini is, ami, reméljük, felvidította a katonák szilveszteri szolgálatát.
Nálunk aztán az is kiderült, hogy mi mindent rejtegetett az elegáns Alfa Romeo csomagtartója. Nyers paradicsomtól, olasz spagettitésztáig minden együtt volt. A különleges fűszerek és a parmezán is ott voltak az olasz parasztsonka mellett, amelyet arra szánt, hogy a késő éjjeli lakomának igazi olasz jellege legyen. Házunk lakói s a vendégsereg pár órája már elfogyasztotta a szilveszteri büfét, és túl voltunk az éjféli Himnusz-éneklés és újévköszöntés szertartásán is.
Tot ekkor bejelentette, hogy főzni akar. Persze még senki sem tudta, hogy ez mit jelent. Később a jéghideg konyhában dideregve aztán láthatták a hölgyek a főzés magasiskoláját. A művész senkit sem engedett a fazekak közelébe. Csak eszközöket kért, de maga vágta a hagymát, és maga adagolta a fűszereket a gázlángon a rengeteg sonkás spagettibe. A háziasszonyok - normális adagokhoz szokott, derék pesti vengégeink - elképedve nézték az óriási mennyiséget. Hiába volt azonban minden könyörgés, Tóth Imre senkit sem engedett beleszólni munkájába.
Jó két óra múlva készült el a csodálatos lukulluszi lakoma. Igazi olasz ízekkel párolgó étel került az öreg füredi asztalra, s csodálatosképpen addigra mindenki megéhezett. Azt, hogy milyen öröm fogadta a tavolról jött vendéget, nem kell mondanom. Az étkezés s a főzés órái feledhetetlen vidámsággal teltek. A tréfa és nevetés, a sokféle vidámság régen felülmúlta és elfeledtette a szilveszteri kabarét. Már régen hajnalodott, amikor véget ért ez a szokatlan füredi szilveszter. Akkor derült ki, hogy minden derék háziasszony alaposdan tévedett. A csodálatos sonkás, parmezános spagettiből egy tányérra való sem maradt. Házunkban a vendégkönyv rajzain kívül egy ragyogó szép monotypia is őrzi a művész keze nyomát. Értékessé számunkra a kép sarkában levő dedikáció teszi: "Ezt a rajzot Rómában csináltam Lipták Gáborék részére. Amerigo Tot." Az 1970-es vendégkönyvben egy születésnapi rajza szerepel. Emlékszem, hogyan rajzolt. Az egyszer elkezdett vonalat bámulatos biztonsággal folytatta, míg ki nem alakultak grandiózus emberi figurái. Sehol egy tévedés, sehol egy javítás. Egy évvel később tollal rajzolt ölelkező párt az egyik lapra. A felírás: " Gabuséknak szeretettel Amerigo." Itt is erőteljes, szép emberi testek ölelkeznek, de az egész rajz olyan átszellemülten finom és gyengéd, mintha semmi köze nem volna alkotója egyéb rajzainak robosztus alakjaihoz. Pedig ugyanaz a kéz vetette papírra, csak éppen máskor, más hangulatban, bizonyítva, hogy az a kéz mindent tud, ha teremteni akar. Erőt, szépséget, szerelmet, gyengédséget. A két évvel később született bonyolult rajz mezítelen embercsoportot őriz. Ugyanazzal a biztonsággal és ragyogó kompozícióteremtéssel, melyet első pillanatásra át sem tud tekinteni a szem. A rajz alatt Ériné írása: „Itt voltunk nagy örömmel”, alatta pedig Boldizsár Iván aranyos, tréfás szavai: „És ilyesmit csináltunk – volna, hogyha úgy tudnánk... rajzolni, mint Imre. Iván”.
Folytatnám még hosszan. Közös kirándulásokkal, nagy beszélgetésekkel, hiszen ő is sokat volt itt, és mi is jártunk kétszer is úgy Rómában, hogy a Hotel Marguttában jóformán az ő vendégei voltunk. Sokat jártunk a lakásán is, ebben az elbűvölően kedves és keze alkotta csodákkal zsúfolt művészhajlékban, s nem győznék beszámolni kedvességéről, amellyel megszépítette római napjainkat. A terjedelem azonban óvatosságra int.