FIORENZA
Római emlék

T. Imre megkésve érkezett be az Akadémiára.
Firenzétől gyalog jött már, mert nem volt pénze a vonatra. (Szép kis távolság Firenzétől Rómáig gyalog!) De mi az neki, aki azelőtt kubikoslegény volt. Robusztus vállú, sötét szemű alföldi legény. Őstehetség.
Ideje is volt az útra. Telt a fiatalságából. Huszonkét évet töltött. Úgy állított be vándorlegény módjára, poros bakanccsal, hátizsákkal, napsütött arccal.
Másnap már dolgozni kezdett.
Furcsa, magános ember volt, alig akadt barátja. Olyan erő sugárzott belőle, akkora szenvedély, hogy egy kicsit mindenki félt tőle. Maga volt az örök lázadás. Néha napokig nem láttuk. Külön utakon járt. Egyszer Bernini Dávid-szobra előtt bukkantunk reá. Merően nézte.
Félelmesen hasonlítottak egymásra: a régi szobor és az ifjú szobrász. Mintha csak valamelyik őse ült volna modellt ahhoz a szoborhoz — valamikor.
Egyszer a Gianicolón láttam messziről. Ott állt a hegyélen, és nézte Rómát. És teleholdas este szembejött velünk a Colosseumban. Akkor se csatlakozott hozzánk, a többiekhez.
Később egy pesti olasz leánnyal barátkozott össze, Mária Luizával. Hárfaművésznő volt, akkor végzett a Zeneakadémián. Finom, törékeny teremtés, mi csak „hárfás leány"-nak hívtuk. Annak volt egy római barátnője, Fiorenza. Vérbeli olasz szépség.
A hárfás leány révén ismerték meg egymást Imrével. Mindig hármasban jártak, mert Fiorenzát nem engedték el otthonról egyedül. Ezt a furcsa olasz „törvényt" nehezen értettük meg eleinte.
Az olasz lányokat úgy őrizték, mint a középkorban. (A férjes asszonyokat még jobban.) Egyedül nem járhattak sehova, és ha egy fiatalember kétszer elment egy leányos házhoz látogatóba, harmadszorra már meg kellett kérnie a leány kezét. Mert különben jött az apa és a két fiútestvér. Ez így volt még az 1930-as évek végén is.
Imre a hárfás leányt mintázta klasszikus beállításban, és mert a két leány elválhatatlan volt, Fiorenza mindig eljött Mária Luizával.Ezt mindenki természetesnek találta.
Azt tudtuk, hogy Fiorenzát a szülei eljegyezték egy svájci olasz újságíróval, akit csak kétszer látott életében, és akitől jobban félt, mint az édesapjától, pedig attól erősen félt szegényke.
A hárfás leány szobra még félig se készült el, amikor Imre és Fiorenza már egymásba szerettek.
Amolyan fájdalmas, reménytelen szerelem volt az, amiről mindenki tudta, hogy nincsen jövője. De ez a tavasz az övék volt még, az olasz tavasz, minden ragyogásával, minden virágával együtt;
Zengett a műterem az Imre mély hangjától. Szép volt, ahogy az a robusztus magyar legény tört olaszsággal énekelte párjának a „Sole mio"-t. És utána halkan, fájdalmasan fújta önmagának: „Hova viszi az őszi szél azt a sok-sok felleget?"...
Mindennap találkoztak. Már nem törődtek senkivel és semmivel. Valami tragikus szépsége volt ennek a halálra ítélt szerelemnek.Mindenki velük volt, mindenki féltette őket. De legjobban a hárfás leány. Ügy őrködött e felett a tiszavirág boldogság fölött, mintha a jó angyaluk lett volna.
Május közepén mégis lecsapott a villám: Fiorenza levelet kapott a vőlegényétől, hogy készüljön fel az esküvőre, mert őt kiküldik Amerikába, és Fiorenzát magával akarja vinni. Jövő héten érkezik, és csak három napot tölthet Rómában. Megesküsznek, és nyomban elutaznak. Imre először el akarta szöktetni a kislányt. De hová vigye? Merre vigye az idegen országban, mikor egy líra felett sem rendelkezett? Hova rejtse el egy szegény művésznövendék az ő féltett virágát a haragos apa elől?
Búcsúzni kellett.
Fájdalmas napok jöttek.
Fiorenza az esküvője reggelén is elszökött otthonról, hogy még egyszer láthassa Imrét. Azután — elszakadtak egymástól.
Imre félőrülten járkált az emlékes utcákon, a Tevere-parton. Nem evett, nem aludt, dolgozni se tudott már. Emlékszem, egy este magánkívül rohant be hozzánk a hárfás leány: jöjjünk azonnal Imréhez, mert azt hiszi, hogy bevett valamit. Nincsen magánál. Szaladtunk a műtermébe. Ott feküdt félig eszméletlenül. Kezében egy összegyűrt cédulát szorongatott. Fiorenza küldte titokban, mielőtt hajóra szálltak: „Már három napja vagyok a felesége, de nem csaltalak meg."
Imre kábulata hangos zokogásban oldódott fel. Azután kiszidott minket és szegény Mária Luizát:
— Mit őriztek engem? Ügyis belepusztulok. Hagyjatok el!
A hárfás leány szelíden simogatta a kezét.
— Kidobhatsz, de úgyis visszajövök! Megfogadtam neki, hogy vigyázok reád.
Mint egy beteg gyermeket, úgy altattuk el, és virrasztottunk mellette reggelig.
Lefogyott, megsápadt. Régi énjének csak az árnyéka volt már Ügy járt-kelt magában, mint egy elkárhozott.
Június elején csodaszép testszínü márványtömböt kerített valahonnan. Felcipelte a teraszra, állványra tette. Vésőt, kalapácsot vett elő.
Úgy ment neki a márványnak, hogy azt hittük, eszét vesztette. Törte, zúzta, véste. Messziről lopva lestük: mi lesz ebből?
Örákig dolgozott őrült lendülettel. Azután letakarta a márványt.
Másnap már hajnalban folytatta a munkát. Nem evett egész nap, egy órát se pihent. Késő délután volt már. A nap akkor ment le a nyugati hegyek mögé. Még egyszer felragyogott, és egy színes sugarát reávetette a márványszobor fejére.
Ott állott az alkonyati fényben tündökölve a Fiorenza édes-bús arca. Az ifjúság istennője.
A művésszé érett alföldi legény felemelte lehajtott fejét, és belenézett az imádott arcba, amit ő tett halhatatlanná.

*

Azon az őszön Imre nagydíjat nyert a Fiorenza kiállított szobrával.
De amikor egy nagy műgyűjtő a szobrot meg akarta venni, büszkén utasította vissza: Ezt a Fiorenzát nem veheti el tőle soha senki.
T. Imrét szenvedése magasra emelte. Harmincöt éve él a művészetének. Akadémiai tanár Rómában. Világhírű művész lett belőle. Alkot, fejlődik, teremt.
Ma Itália legnagyobb szobrásza.