Gách Marianne:
A színház élő plasztika
Amerigo Tottal Rómában

Már az érkezéskor is mindig beleütközöm. Hiszen ő tervezte Rómában a Termini pályaudvar monumentális
homlokzati frízét. Amerigo Tot — egykor magyarul Tóth Imre — vagy harminc évvel ezelőtt, különféle
kacskaringós utakon, Németországon keresztül szakadt ki Olaszországba; Ma világhíres szobrász, s valóban
egyike a legizgalmasabb, modern, művészi egyéniségeknek Olaszországban. Alig akad olyan olasz város,
ahol ne volna valamilyen érdekes műve. Külső megjelenésében is jellegzetes. Igazi szobrászalkat
tagbaszakadt termetét, izmos, kimunkált kezét, a római cézárokat idéző markáns fejét, indulatos
arcvonásait mintha önmaga mintázta volna.
Törzshelyén, az Otelló nevű vendéglőben, ebédeltünk együtt, amikor Alfredo Bini, a neves producer
odajött asztalunkhoz:
— Amerigo, hajlandó vagy-e eljátszani az El Greco című filmünkben a főinkvizitor szerepét? Többször
hallottam már, hogy annak idején Zavattiniék a Biciklitolvajok férfi-főszerepére akarták szerződtetni,
de akkor csak legyintett. Most villant a szeme, és igent mondott. De másnapra megint eltűnt, a filmesek
hiába keresték. (Az imént ismerkedtem meg ugyancsak az Otellóban Jean Rougeul-lel; az ismert francia
íróval, aki az elmés arcú, ádáz dramaturgot alakította Fellini "Nyolc és fél"-jében.)
Tóttal a beszélgetésre csak később, új műtermében kerül sor. A Via Marguttán, a képzőművészek utcájában,
ahol épp a minap, egyik este nyílt meg a macskaköveken, a házfalak tövében a fiatal és kevésbé fiatal
festők szabadtéri kiállítása.
Tóttal először a Termini pályaudvar homlokzatáról beszélünk, ha nem is az a legújabb műve, de ma is
lenyűgöző és annyira jellemző rá. Alumínium lemezekből komponált relief, különös vonalak és idomok
rajza, mondhatnánk absztraktnak is, de távolról mégis mintha, mozgásba lendülő figuráknak látnánk.
Nevet:
— Csaknem minden geometriai kompozíciómra ezt mondják. S én valóban nem tudok teljességgel elszakadni a
figurától, ha másképpen nem, a figura átlátszó árnyékként jelenik meg munkáimon. Érdekes, hogy ezzel
szemben a klasszikus figurális jeliefek távolról nézve geometrikusán hatnak...
— S az alumínium hogyan jutott eszébe?
— A mai szobrász minden létező követ és fémet felhasznál munkájához. Alumínium, műkő, cement, vasbeton:
ez a mi nyelvünk. Mondhatnám így is: vasbeton egyenlő 1964, bronz egyenlő reneszánsz, márvány egyenlő
24-ik fáraó-dinasztia. A különféle anyagok más-más asszociációt ébresztenek bennünk. Hogyan is lehetne
egy modern víziót gránitban megvalósítani? Az anyag ellentmondana a gondolatnak.
— Tehát a mai művész is viaskodik az anyaggal!
— Szó sincs róla. Azon már túljutottunk. Ma a technikai fejlettség jóvoltából úgy formáljuk az anyagot,
ahogy akarjuk, uralkodunk rajta. A mi korunkban a művész a gondolattal, a vízióval viaskodik. A látomást
kell tökéletesítenie. A régi művész, éppen az anyag ellenállása miatt, lassabban dolgozott, s küzdött,
hogy ki ne hunyjon benne az élő láng, amíg be nem fejezi munkáját. Ma gyorsabb az alkotás folyamata,
jobban éget az elképzelés, hamarabb kerül kifejezésre. Ha tradicionális anyaggal akadok össze, én is úgy
érzem, megáll az idő.
Egyik régebbi munkájának a reprodukcióját nézem. Eredetije Bariban látható a színház homlokzatán. (Ez a
szgrafito Tot művészetének egy másik' arculatát mutatja: a klaszszikusba oltott modern ábrázolóét;
ablakokkal, mozdulatokkal mondja el a bari színház alakulásának a történetét.)
— Engem izgat a színház, s főként a rendezés — mondja. — A dolgok plasztikai jelensége. A színház
számomra élő plasztika. Hiszen a híres versailles-i parkban a szobrok elhelyezése: maga is színház. A
szobrok: színészek, akik jelenésükre várnak. Néha összeakadok rendezőkkel, és közülük — hogy, hogy nem
azok válnak barátaimmá, akikről utóbb kiderül, hogy vasárnapi szobrászok. Például Amphiteatrov is, a
hires rendező, akivel régebben sokat voltam együtt Párizsban, egyszer elárulta nekem, hogy
szabadidejében szenvedélyesen mintáz. Én meg rendezni szeretek. Az én munkámban is szükséges a színházi
rendező szeme. Egyébként én a színházban nem a realitást keresem. Márcsak azért sem, mert ott maga a
színház a realitás, nem pedig az élet. Elgondolkozik:
— A rendezésben csakúgy, mint a szobrászatban, minden a térhez kapcsolódik. Még az ember szociális
helyzete sem független a tértől.
— Változott-e a szobrászok térszemlélete?
— Régen a figurális szobrokat mindig úgy helyezték el, hogy csakis elölről nézzék őket. A mai
szobrászatnak nincs homlokzata vagy oldalnézete. Akár a pohár, minden oldalról egyforma hatású.
Amerigo Tot most egy hatalmas, modern, turbinás, olasz óceánjáró dekorációján dolgozik. A hajót
Raffaelről nevezték el. Tot a főlépcső falára meg a mellvédjére és a lépcsőfokokra alkotott reliefeket.
Nagyrészt megint csak alumínium lemezek, rajzolt ábrákkal és elektromos módon belerögzitett színekkel.
Ez az ő találmánya. Az új kifejezésnek új a módszere is. Belekényszerítem a szint az anyagba, mintha
együtt született volna vele.
Tótnak minden munkája az eleven életnek szól. A funkcionális szobrászat izgatja, neves, modern építészek
már a tervezéskor együttműködnek  vele.
— A nagy építészek jó szobrászok is lennének, mert olyan a formaviláguk, mint a szobrászoké. A
szobrásznak pedig együtt kell haladnia az építész koncepciójával.
A múzeum és a szobrász kapcsolatáról ezt  mondja:
— A múzeumnak az a feladata, hogy oktasson. Didaktikus. S ebben a minőségében el is fogadom. De nem cél
a művész számára. Az elefántcsonttoronyban a szobrász a múzeumnak alkot. Ott nem is lehetséges máshová
dolgozni.
Térjünk át Tot esztétikai hitvallására. Kettős művészi arculata közül melyik az igazi? A valószerű vagy
az elvont? Sok mindenfélét csinál. Kitűnően rajzol is. Legutóbb gyönyörű bibliofil kiadásban jelentek
meg Aretino szonettjei Tot izgalmas illusztrációival. Ezek aztán nem absztraktok!
— Nézze — mondja most már indulatosan —, a művészet csak egyféle. Mert az, hogy absztrakt-e vagy
konkrét, csak elméleti meghatározás. A valóságban a határ a kettő között korántsem olyan éles, mint
amilyennek az esztéták képzelik. A figura látomása az absztrakt alkotásban is többnyire jelen   van.
Legalábbis ami az én munkásságomat illeti. Az absztrakt művészetnek is a figuratív az iskolája.
Meggyőződésem, hogy aki nem tud figuratív művet alkotni, annak az absztrakt műve csalás. Az én figuratív
és nonfiguratív műveim egy tőről sarjadnak, s elválaszthatatlanok egymástól, ákár a sziámi ikrek.
Magyaráz:
— Mi nem szakadhatunk el a földtől, a valóságtól teljesen. A biliárdozónak egyik lábával a földet kell
érintenie, különben nem érvényes a játék. A művészet, az alkotás folyamata nem játék, hanem nagy
játszma!
— Mindennek köze van-e az ízlés változásához is?
— Az ízlés pszichológiai jelenség. Persze, hogy változik, mégis akadnak, akik ma is a múltra
könyökölnek. Én szeretem a régi művészetet, de semmiképpen sem azért, hogy úgy dolgozzak, ahogy elődeink
évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt dolgoztak.
Tot 1938 óta nem járt Magyarországon. De azért ma is minden idegszála felborzolódik, amikor hazai
hangokat hall. Talán semmi sem boldogítja úgy, mint a magyar szó. Most azt tervezik itthon, hogy
kiállításra hívják, és egy nagyszabású mű alkotására kérik fel. Hogy annyi év után végre hazájában is
megmaradjon a keze nyoma.