Azt mondják, Csurgón születtem, egy magyar szőlőben, ősszel, és mustban fürdettek. Hinnem kell nekik, mert valahol születnem kellett. Gyerekként egy fából faragott hintalovon lovagoltam, mely magyar színekre volt festve. És ez igaz is. Valóban van egy eredeti fényképem, amely még kisgyerekként ábrázol engem abban az időben. Az apám egyszerű falusi ember volt, bizalmasan elmondta nekem, hogy mennyire félt a sorsomtól. Valaki súgott valamit a gyerekkoromról, de közben elszállt belőle egy jó nagy rész, így most kevésbé emlékszem rá. Egy domb a hold fejével, és egy hatalmas baba sétált gyerekkorom éjszakáiban.
Ez a baba az én gyerekkorom. A beszélgetéseim ezzel a babával még mindig eszemben vannak. Nappal megpróbáltam nagyban, valóságosan ábrázolni, halmoztam agyagot agyagra, végtére is én, kicsiként, nem véstem őt be mélyen az emlékezetembe mindenestül, olyan volt, mint amikor valaki nem engedi kiismerni magát.

Nem messze a házunktól ott volt a Bakony, az erdő; soha nem mentem oda, hogy kiraboljam a madarakat a fészkükből, mert őket csak én találtam ki magamnak. És ugyanígy a Balaton halait. Elkezdtem kitölteni a Magyarország tereit és vizeit a csapongó és szabad képzeletem szüleményeivel, újranépesítettem a már meglévő teret.

Ha már a Balatont szóba hoztam, amely csak egy tenger álomképe volt, be kell vallanom, hogy az engem utánoz félhold alakú, kövekkel teli partjával. Egy legenda megpróbált teremteni mindennek egy mítikus magyarázatot: hogy ezek a kövek egy pásztor kecskéinek a körmei, akik leereszkedtek a tó szívébe, a szabad ég alatt, a kecskék paradicsomába.

A legendát mindenképpen nekem kell, hogy tulajdonítsák. Mindenki ismeri a köveimet: a Tot követ, a hold szarvához, a tojáshoz, a patkóhoz, a csillagokhoz hasonló köveket. Köveket hordok a táskámban. Valaki épp ezért George-hoz hasonlított, aki megmintázott – ő ellenben úgy, mint egy isten, könnyelműen és érzéssel – hüvelykujjával egy eleven egeret a kabátban.

Talán ez az a pillanat, amikor abbahagyod a beszédet és ez nevetésre késztet engem.

Én is ugyanúgy csiszolódtam, mint egy kő; olyan csiszoltak vagyunk, mint a kövek a magyar alföldön, a levegő medrében, amely a világban, mint ahogy a sziklák és a dombok is, formál és görget minket Európa forrásai felé.

Most azonnal meg akarom tisztítani az életemet ettől a legendától, hogy jobban lássam, közvetlenül és tisztán egész mélységében.

Az első ifjúságom egy képzelet volt a földről.

Másrészt elmondom majd nektek, hogy tanultam meg írni a homokba, hogy ne veszítsek időt munka közben. Az mesterem elegyengette a föld egy darabját és ujjával betűket rajzolt nekem.

Ilyen volt az első próbálkozásom az ábécével, bizonytalan, egy fújással eltűntethető az emlékezetben.

Figyeljetek, mindenesetre, arra a gyanútlanul formázható anyagra: a hamura, amelyből őseim utolsó története készült, melyet úgy imádtak, mint én a holdat, és még inkább az áldozatokat, a máglyát és a fehér lovat.

Minden hónapban a szemük előtt (én is láttam) az álomfejtés bizonyos alkalmaikor, éjszaka a négy szél szárnyán repült egy hamuparipa a hold felé.

Elítéltek tizenhét évesen, túl hamar, ha belegondoltok, hogy egy régi törzsből származom egy száznégy éves szeszélyes nagymamával, örökre elküldtek a hazámból egy golyóval a testemben, kiábrándulva a lányokból.

Az első utazásomat Dessauba tettem, Németországba.

A „Bauhaus” egy komoly intézmény volt Dessauban, épp ezért ahhoz, hogy bejussak oda, gyorsan vissza kellett térnem a fiatalkori játékaimhoz az agyaggal. Moholy-Nagy volt a tanítóm; tanítását egy könyvben foglalta össze, melyet most a könyvespolcomon tartok, ahol együtt lakik a vázákkal, a cigarettákkal és a macskámmal, Demostene-vel, aki oda járt aludni esténként.

A második utam Párzsiba vezetett. Fekete éhség.

Tizenegy hónap ott tartózkodásnak sikerült egyenlő részekre osztania a gyomrot, a Majnát, a Szajnát és Mademoiselle Dupont-t. Az igazság az, hogy álommal tápláltam magam, egy egészen biztosan híres padlásszobában, és amikor hajnalban a tejes ember elment és kiabálta: „Uram, a kötelet!”, én feltűntem felfuvalkodottan és sárgán a város cserepei között, verejtékezve hogy kinyújtsam hiába, a nyakamtól, a kötelet, amely úgy tűnt félálmomban mintha fel akart volna akasztani engem. A tejes ember kérlelhetetlen hóhér. Soha nem jutottam el odáig, hogy találkozzam ezzel a tejes-hóhérral.

Igen hamar elfáradtam és visszatértem Németországba, északra.

Szerettem volna híven ábrázolni, igazságosan az élet első lépéseit, de néha tudni kell járni egy hajó deszkáján; kell, hogy legyen egy mérték, amely ott fenn működik, a gondolkodás; az élet ott van minden lépésben, a tengeren, amely minden irányba néz. Figyelmes tengerész-ember, biztosan kell sétálnod, mintha a földön járnál. Kékbe öltöztem és hajóra szálltam. (Az életem mindig szélsőségesen ingatag volt.) Lesújtott, hogy a sirályokkal ellentétes színekbe léptettek. Hajósinas voltam, az utolsó szeg a hajóban; és sok dolog esett meg velem és a galambokkal. Most, hogy sok év eltelt, jó, hogy békében nyugszanak, melyet a tenger ad.

Egy alkalommal mindenkinek szüksége volt rá, hogy valamilyen formában hozzászokjunk a halál tiszteletéhez.

Elértem Schwinemundét, Kronstadtot, Helsinkit, az Aaland szigeteket, Stockholmot, Schwinemundét. Tettem egy igen pontos kört. De ettől szépen fokozatosan tudatomra ébredtem. Schwidemunde az emlékezetemben helyezkedik el, Kronstadt és Stockholm is. Ezekben a városokban kezdtem el korábban visszatérni a hajómra, hogy előbb találkozzak a nőkkel, akik Kronstadtban tetszettek meg; meggyújtani a lámpákat mostantól kezdve Helsinki utcáin, ugratni, amerikai mogyorót enni, egy jól irányzott rúgással az üres Aaland és az emlékezet házai között.

És aztán fent és lent, a tengernek és az embereknek, amikor a kör bezárult; tovább kellett lépnem, leszállnom a hajóról a szabadság szeretetéért.

És most itt vagyok Berlinben. A mértanilag tökéletes Kant utcában hoztam a vaskalapos urak mellett, csámpás és gyors léptei a tengerésznek, aki azért részeg, hogy kiegyensúlyozza a hajó mozgását, és amikor megyek felbontani a lopott kaviár dobozát a tenger egyik sarkában.

Csatlakoztam Otto Dixhez, a lázadó művészek vezetőjéhez, hogy szabadon faragjak és fessek, de látod, hogy milyen bámulatosan dőlnek le szobraink és égnek el vásznaink, sokakat lepedőként használnak és bebugyolálják vele Németországot.”Entartete Künstler”. Magam mögött hagytam ezt a tanítást a koncentrációs táborról, ahova valóban kerültem; a tanítást a tragikus a náci Berlin tragikus útjáról, és Olaszországba mentem, ösztönösen és gyalog. Menekültem az útvesztőből és az első utat, amely a lábam alá került, elkaptam; éreztem, hogy akárhogy is, de Rómába jutok.

Nem vagyunk Minotauruszok, talán Tézeuszok, és csak egy szál elég nekünk.

Megnyerve egy „Prix de Rome”-ot, elhelyezkedtem Magyarország Akadémiáján, a Giulia utcában, XIII. Leó szobájában együtt egy terhes nővel – az elsővel a híres sorban.

Később átköltöztem a Margutta utcába, az utak titkos és körbeépített koporsójába. Ebben a térben végre megalkottam egy szobrot: a hős Szkanderbégről, mely a kritikusok és törökök felett győzedelmeskedett.

Amikor megalkottam, a ló a szokás erejével elindult az úton, és épp ezért soha senki nem látta a talapzaton.

Szkander bég pályázat 1937!

A verseny hasonló volt a többi versenyekhez, nekem is és a többieknek is; szétválást eredményezett: a művészetek amőbája; mély benyomást tett rám a fiziológiai időtartama.

Rendbetettem a szívügyeket, és hazavittem két macskát, az egyiket Dzsingisz Kánnak neveztem el, a másik Démoszthenész, pösze, mint egy ember; és nem könnyű érzés, mert amikor megszólal, hallom az embereket és a kinti macskákat nevetésben kitörni. Megsajnáltam, és lerajzoltam madonnaként egy gyerekkel, avagy egérrel. A macskák nevettek egy semmiségen, és így feldühödtek, mint ahogy a szegények. Épp ezért azt tanácsolom nektek, hogy figyeljetek a macskákra és a szegényekre ebben az időszakban. Én is ezt teszem a műveimben.

De néhány év múlva elvesztettem Dzsingisz Kánt. Megemlékszem róla minden komolysággal a ti kérésetekre. Dzsingisz Kán, a hős-macska, aki úgy jött le a lépcsőkön, mintha azok a Kárpátok lettek volna és úgy beszélt velem, mint egyenrangúként, nagy érdeme volt, hogy értelmetlenné tette a halált. Egy macska-hős úgy tud átlépni a halálba, hogy észre sem veszi, és mindent összezavar. Elmondom nektek.

Dzsingisz Kán macska halálával kezdem, délután, amikor vártam, hogy elaludjon a karjaim közt, mint általában, hogy kompenzálja a kóbor macskákkal ébren töltött éjszakákat. Leszállt, nagyon lassan ereszkedett lefelé azon a délutánon, a tanulás rendszertelen helyrajzával, mindent nyelve a szemével. Legalábbis nekem ez volt az érzésem. Aztán odajött hozzám, odadörgölőzött a lábamhoz a fejével és a farkával. Nagyra tartottam, hogy Dzsingisz Kán új szokást sajátított el. Felkapaszkodott a térdemre, majd a vállamra, megnyalta az arcom érdes nyelvével, és egy ugrással a földön termett; sokáig bámulta a kijáratot. A testem bizonyára irányíthatatlan volt. Hívtam, és felugrott újra a vállamra. Felkeltem és előrevittem egy lépéssel az öröklétbe; láttam szédülve hátrafutni a szemeit, és elment, egy nyávogással, melyet soha nem hallottam.

Vártam. Nem tért többé vissza; ad majd jelet magáról.

Valójában nem tudom, hány napig tart egy macska örökléte.

Felhatalmazlak titeket, hogy meghatározzátok Dzsingisz Kán eltűnésének dátumát, a macska-mag-üstökös, mint a legfontosabb a Margutta utca fényűzésében.

Én megtettem és sokkal nyugodtabbnak érzem magam.

Dzsingisz Kán macska eltávozásának fájdalmas rejtélyében tehát megcsodálható a lehetősége annak, hogy valaki végérvényesen elmenjen, és saját magának elszámoljon, otthagyja egy sarokban döbbenten a halált.

A macskáimtól örököltem a mély karmolásokat a falakon, egy szeggel hiba nélkül rajzoltam fel különböző figurák körvonalait; sikerült az embereket sétára késztetni a büszke és hatalmas falakon, Olaszország sima falain.

A munkám folytatódott, és a művészetem jó fogadtatásra talált az „ellentétekben”.

Kérem, fogadjátok úgy a szobrászatomat, mint egy fát, amely elvált a földtől.

„Fel kell fedezni a dolgokat, mint egy görög építész a dór oszlopfőt.” Sok ötletem van ezzel kapcsolatban, de kételkedem abban, hogy elég nagy vagyok-e egy esztétikai választáshoz, egy szobrászatot, mint fényforrást alkottam a forma segítségével a térbe. Mivel a fény kitöltötte a fákat és a köveket, leültette a nőimet; felkeltette őket, megfutamította őket, és erősítette a támaszukat a törzsön: a munkám lényegi, fontos pozíciói: a tiszta, erkölcsös pozíciók.

És ugyanaz a fény, amely választja a többi absztrakt formámat és feltűnik bennük, és a fazekasságban, keveredett egy tengeri kvarccal – hogy odamentem megszerezni a tengerfenék algái között – tűzzel és agyaggal, a fantáziám velejével.

Az volt a feladatom, hogy kijelentsem, hogy élek – és ebben biztos vagyok – a fény előzetesére: aktív oka a szobrászatomnak. Nem bírom a tér-sivatagot, az idő-sivatagot; ez utóbbi egy olyan kategória, amely könnyen eltűnik a szakmai eszközeim közül, elérkeztem arra a pontra, amikor uralkodtam fölötte, megállítottam, amikor csak akartam és mentem tovább, „kívánságom szerint”; sőt, gyötörtem őt közönséges módon, kiborítottam a szerkezetét, az órát a polcra.

Azzal szórakoztam, hogy hallgattam a mutatók erőlködését, amelyek valóban az idő alapját ütötték.

Egy fáradozás a tiszta állapotért.

Időszakonként kapok hírt a szobraimról, hogy jó egészségnek örvendenek, és azt mondják, kényelmesen állnak a házakban és a kertekben. A válaszban mindig arra buzdítottam őket, hogy ne felejtsék el meglátogatni azokat az embereket, akiket még nem ismernek. Az van, hogy visszajönnének, de csak egy kis időre, hozzám, vagy közel jönnek hozzám és flamenco-t és baion-t táncolok velük tanulva a tükör előtt, ami tetszés szerint mélyült nekünk.

Eltűnök végül, mert túl magas vagyok a szobraimnak, és mert a hajam sűrű és hullámos, és visszafog, nyújtózkodva, mint egy tönkretehetetlen zubbony a tengerészen. Aki látott volna engem így – máskor éneklem a szobraimnak a hazám dalait, az árnyékban – azt hiszem, nevetett volna rajtam. De mit várnak, az Istenért, hogy egyik-másik kinyissa a bűnös szemeket, hogy többet lássanak belőlünk?

Köveket dobtam a terekre és a múzeumokra, a régire és az újra, észak és dél felé, a bűnért és az átváltozásért; de az, amit meg akartam szilárdítani, még nem sikerült.

Lehet, hogy minden, amit itt mondtam, csak hazudták nekem az ép családról.

Egy dolog biztos, hogy anyám Nasali volt, egy olasz kőműves mester unokája, és az apámat Totnak hívták.

Tot szobrász vallomása, amelyet itt elmeséltem és átírtam kötelességtudatból, biztos van valaki, aki számon tudja kérni gesztusok és gondolatok helyénvalóságát, és úgy tűnik, valamennyire az újságokban is visszaköszön, belekezdhetett már a műbe, pontosan a Jozafát völgyébe, mely egy kieső és különböző eszmék hirdetői által megrongált vidék.

Gino Alliata (Emilio Villa: „Tot”-ról, La Palma kiadó, 1954)