D. Fehér Zsuzsa dr.:

Amerigo Tot - Katalógus előszó

Amerigo Tot, a világjáró és világhírű szobrászművész, aki 1909-ben Tóth Imrének született Fehérvárcsurgón, – több évtizednyi távollét után hazaérkezett. Ennek már 12 esztendeje, akkor rendezte meg nagyszabású gyűjteményes kiállítását a Műcsarnokban. Művészetével azóta sokan, sokféle formában foglalkoztak itthon, szobrai állnak köztereinken, a pécsi múzeumnak ajándékozott műveit állandó kiállításon láthatják, új grafikáit itthon is megvásárolhatják. De nem hazai társadalmi szereplése, nem is Budapesten épült szép otthona köti ide csupán. Itthon van ő minden gondolatával, idegszálával, szobrászi vágyával, – akkor is, amikor a Via Margutta-i műteremben, vagy kertjében dolgozik, meditál, vagy Róma utcáit járja.

 A hazatérése óta eltelt idő hozta meg számára szobrászata enciklopédikus összefoglalásának lehetőségét: a Mag domborművének első gondolata itt született meg, a szülőfölddel való találkozás eufórikus örömében. Mintha minden korábbi tevékenysége erre a feladatra való felkészülés lett volna. Formát alkotó szenvedélyének párhuzamos vonulatai találkoznak ebben a munkában, de még sorsa is bennfoglaltatik: a forradalmi cselekvés és világvárosokban szokatlan egyszerű, szinte falusias életmód, a szobrait meghatározó, igazság két, – egyenértékű arca. Küzdelme a megtört emberért és a női testben inkarnálódott harmónia kifejezése. A katartikus és a szép páros élményének megjelenítése.

 A kavicsok, amelyeket gyerekkorában a patakból kiemelt, a kövecskék, amelyeket úgy morzsolgat ma is ujjai között, mint hívő lelkek a rózsafüzér szemeit, benne hagyták formaértéküket az asszonyokat ábrázoló szobrokban, a sziklavariációknak nevezett szabadtéri monumentális tervekben. A civilizációs technika és a női test ősformájának kettős ihletése jellemzi grafikai lapjait is, melyek szobrait, domborműveit kísérik. Konstruktív szerkesztés, lágyan hulló drapéria, indulat és nyugalom, szaggatott ritmus és simogatnivaló gömbölyűség az életmű egymásból kinövő jellegzetessége, egyik a másikat értelmezi a mintázó, rajzoló kéz boldog biztonságában. 

 Az emberi test életes szépsége, a logikai-dekoratív-elvont formarendszer a Mag apoteozisában, – ebben a plasztikai erózióban talált egymásra.

 Az óriás domborművet bizonyára sokan és sokféleképpen értelmezik majd. A körplasztika igényű gömbformák a teljességet, a befejezettséget, a feltépett, éles, a síkból kikínlódott formák a küzdelmet, s mindez együtt a történelmi-természeti örök törvényt fejezi ki. Szimbólumrendszere nyitott, továbbépíthető. A teremtés mítosza, az űrbéli bolygók asszociációja éppúgy valószínűsíthető, mint a felszántott föld, a mélyből kitörő élet, az anyaölből világra vajúdott magzat. A vulkán és a földrengés, a szülés himnusza vagy a megsebzett globus jajkiáltása. Fájdalmas, mert nagy, súlyos formákkal töri át az ősmatéria felszínét és diadalmas, mert örök megújulást, győzelmet hírdet. S a fényesre csiszolt, biztonságot és erőt sugárzó nagy gömbölyű felületekben önmagát, saját tükörképét láthatja meg az előtte álló ember, vagy sokaság, e humán győzelem részese, megteremtője, oltalmazója.

 A Gödöllő-i dombormű sokféle értelmezési lehetősége lenyűgöző plasztikai formálása hitelesíti a "szocialista oltárkép" baráti-tréfás, írói leleményből született elnevezését.

 Az eddig elkészült néhány részlet e mű mozgalmas téri hatásáról, végleges dimenzióiról csak töredékes információt adhat ezen a kiállításon. Körülötte pedig, néhány régebbi szobor mellett az elmúlt esztendők termése: grafikák és az új pirogránit kísérletek eredménye, a Vatikáni Magyar Kápolna sokfigurás egyháztörténeti domborműve. Egy nagyszabású program híradása a művészről, aki a változót és a változatlant, a mozgót és a megállapodottat, a gondolatot és az érzelmet az ember a "Mag" apoteozisában találta meg.