Balla Ödön:
Gyalog ment Rómába Tóth Imre
a sashalmi rendőr fia, aki megnyerte Albánia legnagyobb szoborpályázatát

— A Reggeli Ujság tudósítójától —

A minap néhánysoros hiradás nagy magyar sikert jelentett: Tóth Imre, Rómában élő magyar szobrászművész
megnyerte az albán kormány húszezer lírás pályadíját, amelyet Skander bég lovasszobrára irtak ki. Az ujabb
magyar győzelem egyszersmind jelentős állomása az Olaszországba ment magyar fiu karrierjének, aki évekkel
ezelőtt elhagyta a csendes sashalmi családi villát, a jó módot és a gondtalan életet, hogy elinduljon a
művészek rögös és sokszor sikertelenségbe torkoló utján.
A külföldön élő magyar szobrászművész sikerének híre őszinte örömet keltett minden magyar ember szivében, de
a legnagyobb boldogság mégis abba a kis sashalmi házba költözött, ahol TÓth Imre szülei élnek.
A szobrászmüvész édesapja: Tóth IV. Imre nyugalmazott rendőrfőtörzsőrmester, ö tudta meg legelsőnek az
örömhírt, kedden reggel sürgönyt kapott fiától, amelyben csak ez állott: a pályázatot megnyertem. Sashalmon
órák alatt elterjedt a hir és azóta egymásnak adják a kilincset Tóthék házában a rokonok, ismerősök, sőt még
idegenek is.

*

A sashalmi megállónál az első utunkba kerülő embertől megkérdezzük: merre van a Wesselényi utca?
— Tóthékat tetszik keresni?
A virágokkal teli, mosolygó, derűs, villa-szerű családi házban a világhíres művész édesapja: Tóth IV. Imre a
nyilvánosság előtt soha nem szerepeltek boldog és büszke zavarával «nyilatkozik»: — Már hároméves korában
naphosszat rajzolgatott. Hatéves korában lerajzolta Károly királyt, akit akkor koronáztak. Amikor tízéves
lett, beírattam a gimnáziumba, mert azt akartam, hogy orvos, vagy ügyvéd legyen. Imre nem szeretett tanulni
és bármennyire is elleneztem a dolgot, a VI. gimnázium után átiratkozott az iparművészeire. Haragudtam rá,
hogy nem fejezte be a gimnáziumot, dehát belenyugodtam, hogy grafikus legyen. "Maszatolónak" hivtam, mert
egész nap ceruzával a kezében ült és csendesen rajzolgatott. Most utólag szégyellem, hogy ennyire
félreismertem fiam tehetségét is annyi szemrehányást tettem neki pályaválasztása miatt.
1931-ben — folytatja mindjobban nekimelegedve Tóth bácsi — váratlanul bejelentette, hogy elutazik
Magyarországról. Imre az egyetlen gyermekem és igy érthető, hogy feleségemmel együtt elleneztük ezt a tervét
— Módos ember vagyok, igy hát nem láttam értelmét, hogy fiam külföldön, idegen emberek között éljen. Csak
útiköltségre adtam neki pénzt, ennek ellenére egy szép napon elutazott Berlinbe.    
— Feleségem nem volt olyan szigorú, mint én; kisebb összegekkel segítette a fiut. Egy év múlva levelet
kaptunk tőle, amelyben megírta, hogy Drezdába megy. Ekkor végleg megharagudtam rá, mert láttam, hogy
semmiképpen sem akar visszajönni hozzánk. Később Rómába ment. Mint utólag megtudtuk, — gyalog. Ruháit eladta
és a legnyomorúságosabb életet élte. Erről természetesen annak idején semmit nem tudtunk, soha egy sorral
nem emlitette, hogy milyen helyzetben van.
— Rómában kezdett először szobrászattal foglalkozni, később elérte, hogy felvették a Collegium Hungaricumba.
Amikor ezt megtudtam, Kíssé megenyhültem, mert gondoltam; akit a magyar kollégiumba felvesznek, annak mégis
csak kell tudni valamit. Nemsokkal ezután megnyerte az olasz állam pályadiját és erről már az olasz lapok is
irtak.
Már veszi is elő az újságokat a szekrényből Tóth IV. Imre és mutatja a fiáról szóló cikkeket.

*

— Két évvel ezelőtt — folytatja — a feleségem elutazott Rómába. Akkor már szép műterme volt. Néhány hónappal
ezelőtt megírta, hogy résztvesz egy nemzetközi pályázaton, amelyet most sikerült is megnyernie. Napok óta
örömmámorban élünk, mindenki örül fiam sikerének. Ma délelőtt bentjártam a városban Török rendőrfőparancsnok
urnál: ő is hallott a nagy sikerről és melegen gratulált.
— Most már csak az hiányzik a boldogságomhoz, ha fiam, akit hat év óta nem láttam, legalább néhány napra
hazajönne...
Tóth néni, aki a beszélgetés alatt férje mellett áll, az utolsó mondatoknál a szemét törölgeti.